WHITE HAVEN

Azon késő nyári vasárnap estén, munka végeztével lefelé bandukoltam a bájos kis vidéki angol falucska utcáján. Lehetne akár a Tisza-menti szülőfalum utcája, ahol a gyerekkoromat töltöttem, vagy ahol később éltem majd két évtizedig.  Hasonlít kicsit hangulatában. A közelben még folyó is van.  Az épületek annyiban másak, hogy modernebbek, újabb építésűek, s ebben a faluban nem a tipikus angol vörös téglaházak, hanem fehér színűek, melyekről a nyári lemenő nap fénye ezüstösen csillog vissza távolabbról a zöld dombok között.

Jó volt kicsit nyugodtabbra venni a gyaloglást, és nem rohanni a buszmegállóba, hogy elérjem a legközelebbi járatot hazafelé.  Lassú tempóban is leérek tíz perc alatt, és még úgyis sokáig kell várnom a buszra. Főleg hétvégén, amikor este 8 után csak óránként közlekednek a vidéki buszok, amivel eljutok a legközelebbi vasútállomásra, ahonnan újabb várakozás után hazafelé. Még így is hamarabb hazajutok, mint végig busszal, ami szinte minden bokorban megáll. Mivel tudtam, hogy nem kell sietnem, igyekeztem beszívni a nyáresti friss hűvös levegőt. Néztem az ápolt kis udvarokat, kerteket, házakat.  Alapjában véve ott a házak nem sokban különböznek az átlagos magyar  falusi házainktól, melyek úgy az 1970-es, 80--as években épültek. Annyiban talán mégis, hogy mindegyik csupán egyszintes és általában nincsenek körbe kerítve, inkább csak sövény, vagy különböző díszbokrok szolgálnak kerítésül.  Kapu sincs általában,  ami megvéd a betolakodóktól, a portákra itt úgysem merészkedik  be idegen. Sőt olyan is van, ahol az ott lakók kirakják a bejárathoz, amit árulnak. Van aki baromfit tart ebben a kis faluban, hiszen ez is vidék, itt is van élet, a domboldalakon tehenek, birkák legelnek, néhány háznál csirkéket, kacsákat tartanak. Több helyen láttam már, hogy a házi tojást dobozokban kiteszik a bejárathoz,  mellé egy kis pénzes kasszát,  és aki levesz egy dobozzal, az  árát  belerakja a becsületkasszába.  

Az utcafrontra néző kerteket többnyire zöld fű és hatalmas Azálea bokrok vagy hasonló színes virágok ékesítik. Kevesebb a gyümölcsfa, hiszen az éghajlat is hűvösebb, viszont több az örökzöld növény, a virágok pedig gyönyörűek. Mintha mindig nyár vagy tavasz lenne. Vannak olyan házak, amelyek nem számozva vannak, hanem nevük van a házszámtábla helyett. Például Rose Cottage.  (Utóbbi házikót, házat, villát jelent, mérettől függetlenül)

Egyik portára azonban jobban felfigyeltem. Már korábban is szembetűnt, valahányszor arra jártam,  hogy van rajta  „ nagy kapu” , egyszerű, fehér deszkákból, a ház neve pedig a kapura van vésve. Az udvaron cédrusfa, de beljebb diófa is áll. 

A fehérre festett nagykapu most nyitva állt. Az előtte álló autóba egy  fiatal pár éppen beülni készülődött, két kis gyerekkel.  Akik búcsút intettek a fiataloknak, a szüleik lehettek,  akik a fehér kerítéses házban laknak. Éppen elhaladtam mellettük és még hallottam az utolsó búcsúzkodó szavakat. „See you soon mum, see you dad”, és vidáman integettek. Majd az autó lassacskán elindult, és a kapu elől a szülők is mosolyogva integettek a gyerekeknek, unokáknak.

Ebben a pillanatban eszembe jutottak a régi szép emlékek : valahányszor hazalátogattuk a szüleinkhez, édesanyám megrakott kosárkába pakolta a sok finom hazait: baromfit, süteményt,  tojást, füstölt szalonnát, gyümölcsöt – cseresznyét vagy barackot - mikor milyen időszak volt - , ősszel illatos szőlőt, ami a házunk előtti lugason termett drága szüleim gondos keze munkája nyomán.

Mi is ugyanilyen kedvességgel búcsúztunk a szüleinktől, és mindaddig integettünk, míg az autóval ki nem értünk az utca végére, ahonnan már nem lehetett bennünket látni. Visszagondolva azokra az évekre bizonyára nagyon rossz érzés lehetett a szüleimnek akkor, hogy tőlük 100 km-nyi távolságra éltünk. Akkoriban már az is nagyon nagy távolságnak  számított.  Nagyváros mellé kerültünk. Pedig édesanyám mindig azt szerette volna, ha az egész család együtt marad. De hát a munka, a megélhetés máshová szólított bennünket, és nem tudtuk megtenni, hogy minden hétvégén hazaszaladunk.

Láttam magam előtt a régi képet: édesapám már visszafelé battyogott a megszokott helyére, ahol nyaranta a ház hűvösében ücsörgött egy vesszőből fonott karos székben. Édesanyám viszont addig állt a kapuban integetve míg csak láthatott bennünket.  

Most itt vagyok, sokkal de sokkal messzebb: majd 2000 km-re a szülőfalumtól.  Hirtelen a szívembe hasított a fájdalom, hogy soha többé nem láthatom már…, hiszen évek óta nincs közöttünk. Sem ő, sem az édesapám. Előttem van édesanyám mosolygós arca,  munkától filigrán kis termete, ahogyan  bezárja a zöldre festett kovácsolt vas kaput mögöttünk és integet, amíg lát minket. 

Még egyszer visszanéztem a búcsúzkodó nagyszülőkre, és éppen bezáródni láttam ezt a fehérre festett kaput is.

A kapun ez a felirat állt: „White Haven” – „Fehér kikötő”,  de mintha édesanyám üzent volna abból a fenti fehér kikötőből - „Ne sírj, én ott vagyok veled!”

Karászi Edit

2018. október 31.

Torquay, England

Nézd, ott egy pillangó!

Utolsó este mentünk fel a Bükkbe, mielőtt visszajöttem Angliába. A legkedvesebb barátnőm megígérte, hogy eljön velem naplementét nézni az egyik kedvenc helyére, ahonnan körbe lehet látni az egész völgyet és gyönyörű a kilátás.  A hely neve: Magos-kő.

Gondolatban persze már készülődtem visszafelé, amit sosem szeretek. Mostanában egyre kevesebb holmit viszek haza, és még kevesebbet hozok visszafelé. Nem  cipelek magammal 20 kg-os bőröndöt, nem tömöm tele a bőröndöm sem magyar zöldpaprikával, sem illatos, házi füstölt szalonnával, sem házi pálinkával, még akkor sem, ha ezek mind finomak. Régi szokásomtól eltérően a kedvenc Orsay divatáru boltomban sem vásároltam csini felsőket, nadrágot, vagy ruhát, hogy legyen pár új „trendi cuccom”, mert teljesen fölösleges. Már egyre kevésbé számít a divat, bár mindig van egy-két újabb darab. Nem a ruha számít, hanem én, ha ugyan számítok.  Nem, már nem hiszek abban, hogy elég egy bók, ha Miskolc főutcáján végigsétálok „csiniben”. Egyre kevésbé halmozok dolgokat. Semmit sem fogok magammal vinni „odaátra”. Azonban minél kevesebb kézzel fogható dolgot hozok magammal, annál több élményt, és emléket. Az emlékeimmel csak egy baj van, mindig visszahúznak oda, ahol megéltem azokat. Valahányszor hazamegyek szabadságra, újra-és újra átélem a múltamat. Aztán visszajövök a mostani valóságomba. De miközben a jelent élvezem, már a holnapon „agyalok”. Vajon, ha előre tudnám, hogy mi lesz megírva, vajon jó döntést hoztam-e évekkel ezelőtt?

Késtem a megbeszélt időponthoz képest. Ugyan nyári kánikula volt, de hirtelen jött egy órányi felhőszakadás, ami már eleve csúszást okozott egy előző megbeszélt programomban is, így sűrű bocsánatkérések után vettem föl barátnőmet a lakása előtt. Az eső addigra elállt, a nap is kisütött, és ugyanolyan hőség lett, mint előtte volt.  Nevetve fittyet hánytunk az eső okozta csúszós útra, és esetleges sárra a Bükkben, hiszen túrabakancsot húztunk, dzseki is van, a többi meg nem számít. Nevettünk, beszélgettünk útközben.

Öreg, édesapámtól örökölt kis autócskámmal kaptattunk fölfelé Bánkút irányába, ahol igencsak kerülgetni kellett a télen felfagyott, és azóta is elhanyagolt gödröket. Kis sebességbe kapcsoltam, de így is szokatlanul furcsa zajt hallottam a motortérből, addigra már odakint is ismét meleg lett. A ventillátor folyamatosan fújta befelé a meleg levegőt, az ablakokat teljesen lehúztam, míg végül pár perc múlva megtaláltuk a Magos-kőhöz vezető lejárót. Az autóval megálltam az út szélén, felnyitottam a motorháztetőt, ahonnan iszonyatosan forró levegő áramlott. Ennyire még nem volt fölmelegedve az autócskám motorja. Azt hiszem a legutolsó pillanatban álltunk meg, mielőtt felforrt volna a hűtővíz, mert akkor kalandosabbra sikerült volna a visszautazás előtti utolsó este.

Eszembe jutott, hogy a hátsó csomagtartóban mindig van nálam minden, amire hirtelen szüksége lehet egy női autótulajdonosnak.  Fel is nyitottam, és csináltam egy gyors leltárt: ablakmosó folyadék (csak nehogy ezt öntsük majd oda, ahová mást kell), motorolaj, szerszámok, indítókábel, hűtőfolyadék – no ez utóbbira inkább nagy szükség lesz később!

Magunk mögött hagytuk hát az autót, reménykedve, hogy a hűvös erdőben a motor is lehűl, mire visszajövünk, és elindultunk a gyalogösvényen a befelé az erdőbe. Mindketten egymásra néztünk, és jót nevettünk, miután megállapítottuk, hogy telefonjaink nemsokára lemerülnek. Sebaj, naplementét nézni jöttünk!

Ahogy haladtunk az erdei túraúton  Magos-kő felé, boldogan tapasztaltam, hogy ugyanaz az öreg, kidőlt fa még mindig ott keresztezi az utat, ami már akkor is ott hevert , amikor évekkel az előtt legutoljára arra jártam.  Felugrottam rá, mint egy pajkos gyerek, majd a le a másik oldalára, élveztem az eső utáni friss erdei illatot, és egyre gyorsabban lépkedtem, hogy végre élvezhessem a pompás panorámát. Pár perc múlva oda is értünk.

Elképesztően gyönyörű volt a látvány. Nem piroslott az égbolt a túloldali lemenő naptól, annál inkább párolgott az egész völgy a délutáni heves zápor után, mi pedig ott álltunk a ködpára fölött, de messze lent, a túloldali kőbányánál ragyogóan sütött a nap, ugyanúgy, mint odafönt, ahol álltunk.

Csak néztem, néztem azt a csodát, az erdőt, a völgyet, az egész elém táruló panorámát. Azt kívántam, bárcsak örökké ott maradnék, bárcsak megállíthatnám az időt. Barátnőm mindeközben leterített a kövekre egy kockás plédet, hogy ráülhessünk bámulni a naplementét, majd otthonosan körbesétálgatta az általa jól ismert terepet. Én is elindultam távolabb,  az igencsak lejtős, sziklás, vadvirágokkal borított hegyoldal felé, hogy minden irányból beláthassam a panorámát.

Míg a messzibe révedtem, ezer más gondolat jutott eszembe: Hirtelen ismét aggódni kezdtem az autó miatt.

-          Nézd, ott egy pillangó! – mutatott odébb barátnőm. – Néhány méterre tőlünk az egyik vadvirágon egy csodaszép pillangó pihent.  

Fotós szenvedélyemnek eleget téve gyorsan elővettem mobiltelefonomat, és lassan, minél kevesebb nesszel közeledtem, hogy megörökítsem a pillanatot, ahelyett, hogy amíg fókuszáltam a pillangóra, inkább tovább csodáltam volna. A fotó ugyan sikerült, de a pillangó végül tovaszállt.  

Visszamentünk a kövekhez, leültünk a pokrócra és beszélgetni kezdtünk. Annyi sok mindenről szerettem volna beszélgetni: az álmaimból, barátokról, szerelemről, lelki társi kapcsolatról, a munkáról, az életről, a terveimről,…. egyáltalán bármiről, amihez akkor úgy éreztem kevés most az idő. Miközben a múlton töprengtem, ami már nem is létezik igazán, magamban örömmel állapítottam meg, hogy barátnőm mennyire kiegyensúlyozott. Olykor egy-egy megállapításával helyre is zökkentett a való világomba: - Miért őrlődöm azon, ami már rég elmúlt, miért nem tudok az álmaimnak élni, nem pedig egy álomvilágban? Talán nem is vagyok jó helyen.  Miért nem tudok igazán örülni egy adott pillanatnak? „Például annak a pillangónak ott a vadvirágon vagy a gyönyörű felhőpárának ott a Bükk fölött?” – gondoltam magamban?

Mert már arra gondolok, hogy holnap utazom vissza, hogy lejárt az időm. Lehet, hogy vár még valaki? …vagy csak a csöndes, de napfényes, barátságos lakásom, ahol nem vár rám senki, csak a bőröndöm? Hiszen másnap úgyis becsukom magam mögött az ajtót és visszajövök ide, a második „otthonomba”.

Lassan besötétedett, visszaindultunk az erdei ösvényen. Az autócskám közben lehűlt, beleöntöttem a hűtőfolyadékot, csöndesen gurult lefelé.

Miközben írom ezeket a sorokat, itt ülök az augusztusi nyár végi enyhe naplementében a parton, és a tengert bámulom. A horizonton a távolban ott úszik egy vitorlás, ami éppen olyan apró, mint egy pillangó. A tengert bámulom, és mégis a pillangóra és arra az utolsó estére gondolok.

Hálás szívvel emlékezem, köszönöm!

Torquay, 2017. augusztus

 

Panoráma Magos-kőről (saját fotó)