Azon késő nyári vasárnap estén,
munka végeztével lefelé bandukoltam a bájos kis vidéki angol falucska utcáján.
Lehetne akár a Tisza-menti szülőfalum utcája, ahol a gyerekkoromat töltöttem, vagy
ahol később éltem majd két évtizedig. Hasonlít kicsit hangulatában. A közelben még
folyó is van. Az épületek annyiban másak, hogy
modernebbek, újabb építésűek, s ebben a faluban nem a tipikus angol
vörös téglaházak, hanem fehér színűek, melyekről a nyári lemenő nap fénye
ezüstösen csillog vissza távolabbról a zöld dombok között.
Jó volt kicsit nyugodtabbra venni
a gyaloglást, és nem rohanni a buszmegállóba, hogy elérjem a legközelebbi
járatot hazafelé. Lassú tempóban is
leérek tíz perc alatt, és még úgyis sokáig kell várnom a buszra. Főleg
hétvégén, amikor este 8 után csak óránként közlekednek a vidéki buszok, amivel
eljutok a legközelebbi vasútállomásra, ahonnan újabb várakozás után hazafelé.
Még így is hamarabb hazajutok, mint végig busszal, ami szinte minden bokorban
megáll. Mivel tudtam, hogy nem kell sietnem, igyekeztem beszívni a nyáresti
friss hűvös levegőt. Néztem az ápolt kis udvarokat, kerteket, házakat. Alapjában véve ott a házak nem sokban különböznek
az átlagos magyar falusi házainktól,
melyek úgy az 1970-es, 80--as években épültek. Annyiban talán mégis, hogy mindegyik
csupán egyszintes és általában nincsenek körbe kerítve, inkább csak sövény,
vagy különböző díszbokrok szolgálnak kerítésül.
Kapu sincs általában, ami megvéd
a betolakodóktól, a portákra itt úgysem merészkedik be idegen. Sőt olyan is van, ahol az ott lakók
kirakják a bejárathoz, amit árulnak. Van aki baromfit tart ebben a kis faluban,
hiszen ez is vidék, itt is van élet, a domboldalakon tehenek, birkák legelnek,
néhány háznál csirkéket, kacsákat tartanak. Több helyen láttam már, hogy a házi
tojást dobozokban kiteszik a bejárathoz,
mellé egy kis pénzes kasszát, és
aki levesz egy dobozzal, az árát belerakja a becsületkasszába.
Az utcafrontra néző kerteket többnyire zöld fű
és hatalmas Azálea bokrok vagy hasonló színes virágok ékesítik. Kevesebb a
gyümölcsfa, hiszen az éghajlat is hűvösebb, viszont több az örökzöld növény, a
virágok pedig gyönyörűek. Mintha mindig nyár vagy tavasz lenne. Vannak olyan házak,
amelyek nem számozva vannak, hanem nevük van a házszámtábla helyett. Például Rose
Cottage. (Utóbbi házikót, házat, villát
jelent, mérettől függetlenül)
Egyik portára azonban jobban felfigyeltem.
Már korábban is szembetűnt, valahányszor arra jártam, hogy van rajta „ nagy kapu” , egyszerű, fehér deszkákból, a
ház neve pedig a kapura van vésve. Az udvaron cédrusfa, de beljebb diófa is
áll.
A fehérre festett nagykapu most
nyitva állt. Az előtte álló autóba egy
fiatal pár éppen beülni készülődött, két kis gyerekkel. Akik búcsút intettek a fiataloknak, a szüleik
lehettek, akik a fehér kerítéses házban
laknak. Éppen elhaladtam mellettük és még hallottam az utolsó búcsúzkodó
szavakat. „See you soon mum, see you dad”, és vidáman integettek. Majd az autó
lassacskán elindult, és a kapu elől a szülők is mosolyogva integettek a
gyerekeknek, unokáknak.
Ebben a pillanatban eszembe
jutottak a régi szép emlékek : valahányszor hazalátogattuk a szüleinkhez,
édesanyám megrakott kosárkába pakolta a sok finom hazait: baromfit,
süteményt, tojást, füstölt szalonnát,
gyümölcsöt – cseresznyét vagy barackot - mikor milyen időszak volt - , ősszel
illatos szőlőt, ami a házunk előtti lugason termett drága szüleim gondos keze
munkája nyomán.
Mi is ugyanilyen kedvességgel
búcsúztunk a szüleinktől, és mindaddig integettünk, míg az autóval ki nem
értünk az utca végére, ahonnan már nem lehetett bennünket látni. Visszagondolva
azokra az évekre bizonyára nagyon rossz érzés lehetett a szüleimnek akkor, hogy
tőlük 100 km-nyi távolságra éltünk. Akkoriban már az is nagyon nagy távolságnak
számított. Nagyváros mellé kerültünk. Pedig édesanyám
mindig azt szerette volna, ha az egész család együtt marad. De hát a munka, a
megélhetés máshová szólított bennünket, és nem tudtuk megtenni, hogy minden
hétvégén hazaszaladunk.
Láttam magam előtt a régi képet:
édesapám már visszafelé battyogott a megszokott helyére, ahol nyaranta a ház
hűvösében ücsörgött egy vesszőből fonott karos székben. Édesanyám viszont addig
állt a kapuban integetve míg csak láthatott bennünket.
Most itt vagyok, sokkal de sokkal
messzebb: majd 2000 km-re a szülőfalumtól.
Hirtelen a szívembe hasított a fájdalom, hogy soha többé nem láthatom
már…, hiszen évek óta nincs közöttünk. Sem ő, sem az édesapám. Előttem van
édesanyám mosolygós arca, munkától
filigrán kis termete, ahogyan bezárja a
zöldre festett kovácsolt vas kaput mögöttünk és integet, amíg lát minket.
Még egyszer visszanéztem a
búcsúzkodó nagyszülőkre, és éppen bezáródni láttam ezt a fehérre festett
kaput is.
A kapun ez a felirat állt: „White
Haven” – „Fehér kikötő”, de mintha
édesanyám üzent volna abból a fenti fehér kikötőből - „Ne sírj, én
ott vagyok veled!”
Karászi Edit
2018. október 31.
Torquay, England
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése