A lányom éppen TV-t
nézett, én meg azon gondolkodtam, mire is vágyom mostanában. Megpróbáltam
papírra vetni a gondolataimat, mint már többször is az utóbbi időben.
Karácsony előtt mindig elgondolkodom a "hátam mögött hagyott",
elmúlt évekről: - Mit is kellene másképpen csinálni? Hogyan is lehetne
másképpen élni? Közeleg az ünnep, de a hangulata már korántsem olyan, mint
régen volt. Kimondhatatlan hiányérzetem van. Kisgyermek koromban szép volt ez
az ünnep.
Több generáció élt együtt
a nagy falusi házban, békében. Együtt ünnepeltünk szüleim, nagyszüleim,
dédnagyapám körében. Szerény ünnep volt, de békés. Nem az számított, milyen
drágaságok kerülnek a fa alá, hanem a szeretet. Fáradságos, kemény munkával
dolgoztak a földeken az emberek, nem a külcsínért, mint napjainkban, hanem a
mindennapi megélhetésért. Régen falun az asszonyok a gyermeknevelésen és a
házkörüli munkán kívül sok esetben ugyanúgy kivették a részüket a
földművelésből, mint a férfiak.
Amikor a falvakban a családokat megfosztották a földjeiktől, mint
megélhetési forrástól, a fiatalabb családfők elmentek messze, nagyvárosba
munkát vállalni. Így tette ezt édesapám is. A családot ritkán látta, de annál
nagyobb volt a szeretet. Szüleim között soha egy hangos szóváltást nem
hallottam!
Emlékszem hideg téli estékre, amikor még a bátyámmal kicsik voltunk. A kis
szobánkban édesanyám fölterített egy fehér lepedőt a ruhaszárító kötélre, azt
használva vetítővászonnak. A kályhában pattogott a tűz, odacsücsültünk a közelébe,
anyukám meg elővette a diavetítőt és mesélt nekünk. Hófehérkét, meg
Csipkerózsikát, Hamupipőkét, Öreg néne őzikéjét...
A vasárnapi húsleves főzése közben anyukámnak arra is volt ideje, hogy friss
tésztát gyúrjon a leveshez. Gondosan kinyújtotta a sodrófával, aztán mikor az
már száradt egy picit, összetekerte, és egy nagy konyhakéssel elkezdte apró,
vékony, egyenletes csíkokra vagdosni. Én meg csak bámultam a kis buksimmal az
asztal szélére támaszkodva édesanyám szorgos keze munkáját, tán még az orrom is
lisztes lett.
Mikor már nagyobbacskák lettünk, és megtudtuk, hogy nem a Jézuska hozza a
karácsonyfát, akkor mi is szépen körbeálltuk a fenyőfát, és segítettünk
feldíszíteni. Édesanyám arra is ügyelt, hogy a díszek össze ne törjenek. Olyan
gondossággal pakolgatta el azokat évről évre, hogy talán még mindig ugyanazokat
a gömböket, díszeket használja, mint annak idején. A fa tetejébe puha, selymes,
kerekbe szőtt árvalányhajat akasztottunk. Olyan volt, mint egy angyalka.
Volt ám nagy öröm, mikor édesapám korcsolyát hozott haza mindkettőnknek! Olyat,
amit egy kulccsal kellett föltekerni a vastag cipőtalpra. Arra ugyan már nem
emlékszem, vajon egy tél folyamán hányszor kellett megtalpaltatni a suszterrel
a kis bakancsunkat, de a lényeg az volt, hogy korcsolyázhattunk. Előbb
kipróbáltuk az árok befagyott jegén, aztán meg a közeli Tisza-holtágon. Ha a
szüleink tudták volna, hogy sokszor olyan helyre is elmerészkedtünk, ahol
hajlott alattunk a jég, bizonyára jobban féltettek volna bennünket. Pedig
milyen élvezet volt ott korcsolyázni, ahol simább volt, és látni lehetett a
halakat a befagyott jég alatt! Persze én voltam az egyetlen lány, aki
korcsolyázni tudott a környéken, ennél fogva a bátyám és a környékből
összeverődött fiúk engem állítottak be kapusnak, ha jégkorong meccset
játszottunk. Faágakból készítettünk ütőt, és egy kisebb fadarabkából meg
korongot. Pörgött a fakorong a Tisza jegén, és mindig levetődtem, hogy ki
tudjam védeni.
Amikor nagy hó esett, szánkóztunk a közeli Tisza-töltésről leereszkedve. De milyen
szánkó volt az! Még most is megvan odahaza a nagy csűr padlásán. A
dédnagyapám készítette. Kézzel faragta ki a talpát, a vasalatot meg valami régi
hordóabroncsból erősítette rá. Szép csinos, kis lécdarabkákat fűrészelt, azokat
fölszögelte ülésnek, és az egészet szépen lefestette világos zöld festékkel. Jó
erős kenderkötelet kötött rá, aztán felváltva húzkodtuk egymást a hóban.
Órák hosszat kint fagyoskodtunk, átjárt bennünket a friss levegő, kezünk-lábunk
jéghideg volt, az arcunk pirospozsgás. De soha nem volt semmi bajunk.
Hazaérve lehúztuk a bakancsot a jéggé dermedt lábunkról. Mikor nagymamám
meglátott minket, összecsapta a kezét:
- Teremtő Istenem! Jó, hogy össze nem fagytatok! Na gyertek csak ide a
sparherthez!
Azzal odadugta a zoknis lábunkat a meleg vaskályha oldalához, amitől
szinte égett a lábunk, és még jobban fájt, mint az előtt a hidegben. De egy idő
után csak felmelegedtünk. A két tenyerünket meg összeszorította, s közben
dörzsölgette, hogy visszatérjen beléjük az élet.
Vacsorára sokszor frissen fejt tejet ittunk, meg mézes kenyeret ettünk, nem
volt változatos az étkezés, mégis egészségesek voltunk.
Igazából nem tudom, ebből a régi meghittségből mit sikerült tovább adnom a
saját gyermekeimnek. Azt hiszem, anyaként sok mindent. Amikor
kicsik voltak, rengeteget meséltem nekik. Mesekönyvekből, vagy csak úgy
magamtól! Ami éppen eszembe jutott, de talán az volt a legigazibb történet,
amit én találtam ki. Nekik is volt diavetítőjük, de jóval több filmmel, mint az
én gyerekkoromban. Magnón hallgattak Halász Judit dalocskákat, Bambi-mesét.
Fejlődött a technika, s már videón nézték a Mátyás király-, és Magyar
népmeséket, Ludas Matyit, Nils Holgerssont, meg Vuk-ot. Ezeket a meséket
megőriztük, éppúgy, mint a készüléket, de később DVD-re váltva a filmek nagy
többségét is újból beszereztük jobb minőségben. Itt sorakoznak szépen, egymás
mellett a polcon, így bármikor elővehetjük még most is, ha nosztalgiázni támad
kedvünk.
Amikor már növögettek, sokat beszélgettünk kis tetőtéri szobácskájukba húzódva,
amíg édesapa dolgozott és vártuk haza.
Voltak hangulatos Mikulás- meg Karácsony-estek, de az évek múltával egyre több
lett az ajándék, és az ünnep hangulata elvesztette régi varázsát, meghittségét.
Felváltotta azt a rohanás, a sok munka, a család melletti tanulás, ünnep előtti
kapkodás, gyors bevásárlás, sütés-főzés, hogy az utolsó pillanatra minden
idejében elkészüljön, és megadjuk a látszatát a karácsony szép ünnepének.
Mindez a családi történet már a múlté, ugyanúgy, mint én gyermekkorom. Nem bírtam
az iszonyatos tempót, anya akartam lenni, és emberként kiteljesedni.
Elváltak útjaink, de a gyerekeket egyformán szerettük.
Pár évvel ezelőtt egy hideg októberi napon éppen csizmát akartunk a lányomnak
vásárolni, amikor megcsörrent a telefonom. A fiam hívott. A rendőrség elsőként
vele közölte a szomorú hírt: -„Ismeretlen okok miatt áttért a menetiránnyal
szemközti sávba, ahol frontálisan ütközött egy kamionnal"
- Istenem! - sírt kétségbe esve a lányom - Soha többé nem kérnék semmit, csak
élne édesapa! Iszonyatosan szomorú volt akkor a karácsonyunk. Összeborulva
zokogtunk egymás vállán.
De ahogy az idő egyre múlik, tompul a fájdalom és beletörődünk, hogy ami
megtörtént, már nem lehet visszafordítani.
Azóta Karácsonykor a fa alatt nincs más ajándék, csak a SZERETET.
Sokat töprengek: - Vajon
mi lesz a mi gyerekeinkkel? A mostani fiatalsággal? Akik már huszonévesen
agyonhajszolják magukat? Hiszen keveseknek adatik meg, hogy a szüleik
lakást, autót vegyenek, mire az egyetemet, vagy főiskolát elvégezték. Mindezt
nekik kell megteremteniük. Hiszen fontos az anyagi jólét, a szakmai
elismertség, és 30 éven alul bizony kevesen házasodnak vagy vállalnak gyereket,
mert nincs lakás, autó, anyagi biztonság. Sajnos ahogy egyre nagyobb az anyagi
bizonytalanság, egyre kevesebb a stabil párkapcsolat is. Hiszen ebben az
érzelem mentes, pénzközpontú világban sokan csak vergődnek, nincs bizalom,
türelem!
- Hányan tudják közülük, mi az igazi boldogság? Hányan tudják mit jelent egy
kedves mosoly, egy jó szó, egy ölelés, egy érintés? Mit jelent leülni csöndben
a másikkal, figyelni rá és meghallgatni? Egyáltalán fontos ez manapság?
Bizonyára fontos, hiszen mindannyian emberek, érző lények vagyunk! Csak a
fogalmak az emberöltők folyamán valahogy átértékelődtek, más a mérce….
Még órákig mélázhattam volna magamban, de valami üzemzavar miatt hirtelen
áramszünet lett. Mindenhol kialudtak a fények. A lakásokban, az utcán, szemközt
a kórházban!
- Na, most mit csináljunk lányom? - kérdeztem Zöldszeműt.
- Anya, félek a sötétben!
- Nosza lányom, húzzuk fel a redőnyt!
Odamentünk az ablakhoz, ráültünk a nagy fotel karjára. Szép tiszta volt az
égbolt, bámultunk kifelé, néztük a csillagokat, és beszélgettünk.
- Hát ez az! Erre vágyom én! Beszélgetni azzal, azokkal, akiket szeretek!
A fiam már távol él. Álmai „országában", Skandináviában. Remélem édesapja
látja őt "odafönt", és büszke rá, mint ahogyan Zöldszeműre
is.
Elkezdtünk halkan énekelni. Igaz, már éjszaka volt, de nem bántuk. Azokat a
dalokat dúdoltuk, melyeket a lányom a magán-énekóráin gyakorolt: az „Örökölt
szerelem" c. dalt, a „Hamvadó cigarettavéget", a „Pocahontas"
című mese betétdalát:
- "Most minden föld a tiéd, hogy ha rálépsz, hisz élettelen, s birtokodba
száll, én ismerem a fűt, a fát a forrást, minden él, minden érez, csoda
vár..." - dúdoltuk halkan.
Meg a „Padlás" c. musicalből: -„Lehet számtalan hely, ami szebb és jobb a
mi Földünknél, lehet létezik Ő, aki többre képes az embernél. Néha ismeretlen
távolba vágyom, néha megriaszt egy álom......",
a „Képzelt riportot": - „Arra születtem, hogy kisgyerek legyek...”
Gyertyát gyújtottunk. Fahéj-alma illatút. Leültünk a kis üvegasztalka mellé
egy-egy párnára, és elkezdtünk földimogyorót rágcsálni. Dőlt a lányomból a szó:
- Hogy milyen rendes fiú is az a Tomi! Meg okos is! Matekból kész zseni, meg
töriből is....meg ha én makacsul csak mondom magamét, akkor ő leállít: -
"Nem úgy van az kicsim!"
- Na de anya, én akkor is meg akarom neki magyarázni!
- Tudom lányom, téged nem lehet felülbírálni - vetettem közbe mosolyogva.
- Na jó, a végén mindig Tomi enged!
- Türelem lányom, türelem!
- Képzeld anya, orosz irodalmat is olvas! Dosztojevszkijt, Puskin-t - meg mást
is....például Irwin Shaw- t! Vele biztosan tudnál legalább a könyvekről
beszélgetni. - Nem is értem, miért ment közgazdásznak! - Meg átvisz engem a
pocsolyán az ölében kutyasétáltatás közben, nehogy átázzon a cipőm.
- Nagy a szerelem kérem, ez még az a bizonyos „lilaködös állapot"!
- Jaj, anya, ne cikizz már! - vágta vissza.
- Jól van, kislányom, csak vicceltem, tudod, én is voltam szerelmes.
Elmesélte, mi volt a suliban, az órán, a barátnőkkel. Beszélgettünk a
pályaválasztásról is. A sokadik verzió: most meg már dramaturg szeretne lenni
...De azért választ valami "polgári" foglalkozást is. Nemzetközi
tanulmányok. Mert ez olyan "mindenrejó". Sőt még az is lehet, hogy
stylist lesz . nem könnyű döntés ez egy ilyen sokoldalú gyereknek.
Én meg már elfelejtem, mit is akartam írni - vetettem közbe - mert már nem
ugyanaz lesz a fejemben, mire visszajön az áram.
- Hát írd le anya! - bíztatott Zöldszeműm! - Arany János is
gyertyafénynél írt!
Nos, erre vágyom én! Ilyen hosszas, beszélgetős estékre! Kár, hogy ritkán
fordul elő, és kár, hogy sokszor nincs kivel beszélgetni.
Hála Istennek, hogy áramszünet volt!
Lehetne többször is!
K.E.
Miskolc, 2010. november
22.