Munka végeztével este nyolc óra után
pár perccel kiléptem az idősotthon ajtaján. A krémszínű Viktoriánus épület
széles, masszív egyszárnyú ajtaja akaratlanul hangosan csapódott be mögöttem.
Az angol szeptemberi nyárutóban
csodálatosan sütött a lágyan lemenő nap.
Lassan, mélyen szívtam be a friss
levegőt, hogy átjárja minden sejtemet. A nap láthatatlan karjával
simogatta az arcomat. A tiszta kék égen itt-ott fehér fátyolfelhők úszkáltak.
A csöndet csak egy-egy autó zúgása
zavarta meg.
Lefelé indultam a megszokott
gyalogösvény lépcsőin, levágva ezzel a hosszabbik utat két utca között. (Torquayben
– lévén tengerparti sziklákra épült a város - jellemzőek ezek a gyalogutak, amelyek a
házakat körülvevő kőfalak közé építettek. Néha szinte végeláthatatlan hosszú,
keskeny sikátorok kanyarodnak két kőfal között, sokszor pedig iszonyatosan
meredek,és megszámlálhatatlan mennyiségű lépcsőfok visz fel a következő
utcasorra.)
Leértem a St.Matthew’s Road-ra, a
kedvenc parkomhoz. A park két utca közötti sekély, elnyújtott háromszög alakú völgykatlanban
fekszik és csupán néhány fát ültettek bele, így elég feltűnően nagy a szabad
terület. A park minden évszakban csodaszép. Télen, amikor az éjszakai hideg
után a dércseppek gyöngyözve olvadozni kezdenek a fűszálakról a reggeli
napsütésben.
Kora tavasztól gyönyörű sárga nárciszerdő
fonja körbe a park hosszanti széleit.
Majd amikor azok elvirítanak és
szárukat lekaszálják, pici apró fehér és sárga virágok milliói bújnak elő a
puha pázsitszőnyegből.
Ősszel pedig a fák aranysárga levelei
hullnak alá a zöldbe.
A füvet mindig rendszeresen nyírják,
gondozzák.
Semmi különlegessége nincs ennek a
mezőnek. Éppen az egyszerűsége miatt szeretem.
A városhoz közelebb eső végén a St. Matthew’s
Church áll, vörös homokkövekből épült kicsiny középkori templomocska, boltíves színes
ablakokkal, tetején kereszttel. A
templom kertjében egy icipici temető van körbekerítve. Az elhunytakra a füves
talajból itt-ott kibukkanó piciny emléktáblákkal emlékeznek.
Lenyűgöző látvány fogadott akkor este az említett gyalogösvényen leérve. A lemenő
nap sugarai bevilágították a parkot. A fák lombkoronáinak árnyai álmosan,
hosszan nyújtózkodtak el a fűben. Megálltam és csak bámultam ezt a lenyűgöző
fény-árnyék szépséget.
Úgy döntöttem, hogy kicsit elidőzök
és megpihenek. Otthon nem vár senki, nincs miért sietni. Átmentem hát az utcán
a parkba, és leültem a park közepén lévő padra megpihenni.
Kényelmesen nekidőltem a háttámlának,
a lábaimat kinyújtóztattam. A kis világoskék vászon hátizsákomat magam mellé
tettem. Hallgattam a madarak egyre zajosabb
csiripelését, énekét, ahogyan titokzatos jelbeszédükkel egymást hívogatják esti
nyugovóra, mielőtt végleg lecsendesednek. Élveztem a friss levegőt, szívtam be
a fű friss illatát, és éreztem, hogy egybeolvadok a természettel.
Szemügyre vettem a parki fákat. A
középen álló fa egyenes törzsével, gömbölyű lombkoronájával maga a tökéletes,
makulátlan szépség. Karcsú törzse magasra nyújtózik, gömb alakú lombkoronájában
sehol egy esztétikai hiba, minden apró ága finoman kirajzolódik a sűrű levelek
közül. Mintha mérnöki pontossággal lenne
megtervezve. Méltósággal magaslik ki a park közepén, mint egy királynő. A másik kettő a park jobb és bal széléhez
közelebb éppen ennek az egyetlen tökéletesnek az ellenkezői. Alakjukat tekintve
rövidebb törzseik vannak, a koronájuk meg - mintha valami szélfútta borzos női
frizura lenne - szanaszét ágazik le-fel, hajlik ide-oda és a földet éri. A
tökéletes gömbölyű lombozatúval ellentétben lehajló ágaikkal megvédenek az esőtől, sűrű
lombjaik között madarak tucatjai bújhatnak el fészkeikben.
Ahogy átadtam magam az esti csöndnek,
minden levegővétellel és minden szívdobbanással egyre inkább átvettem a
természet ritmusát.
- Végre élek, lélegzem – gondoltam –
milyen jó lenne mindig, minden nap ugyanígy…..
…….Egyszerre csak hallani véltem
valami hangot.
- Olyan egyedül vagyok! – Hallottam
egy szomorú sóhajtást a tökéletes szépségű fa irányából. – Behunytam a szemem,
csöndben lélegeztem, de a hang egyre érthetőbben folytatta: - Bár csak közelebb
lehetnétek hozzám! Sajnos tudom, hogy ez nem lehetséges, hiszen nektek ott
vannak a gyökereitek, nekem meg itt. Túl hosszú ideje vagyunk lenőve, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz. Pedig
milyen jó lenne! Megérinthetnék egymás
ágait és érezném, hogy nem vagyok egyedül. Milyen nagyszerű érzés lenne! Ti ott ugyanolyanok vagytok mindketten. Egyformák ..és
így legalább párban vagytok. Hozzám nem hasonlít senki, nem jön közelebb senki.
Hogyan adhatnék én menedéket bárkinek is? Hogyan adhatnék valami jót embernek,
madárnak? Rólam biztosan azt gondolják, különleges vagyok, s bizonyára
tartózkodnak tőlem! Nem tudják hogyan kell megközelíteni.
– Erre megszólalt a hozzám közelebb
lévő tökéletlen fa, aki így válaszolt:
- Boldog lehetsz, hogy ilyen
csodálatos vagy. Örülj a szépségednek, még sokáig megóvhatod. Bízz magadban! Erős vagy!
– Tudod – szólt a másik tökéletlen is
- kemény munka ám ennyiféle élőlénynek
lombjainkkal menedéket adni. Folyton úgy növekedni, tartani ágainkat bármilyen szélben,
viharban, hogy minden madárnak menedéket adjunk, árnyékot az embereknek a
napfény és eső elől. Viseljük el, hogy időnként pajkos gyermekek megcibálják az
alacsonyra hajló ágainkat, vagy a szél megtépáz bennünket.
– De legalább jót cselekedhettek
másokkal. Hasznosak vagytok! – válaszolt a tökéletes - Én viszont semmit sem teszek, csak úgy vagyok!…és
ettől haszontalannak érzem magam. – folytatta.
- Nem tudhatod, hiszen nem érzed,
milyen iszonyú terhet cipelünk azzal, hogy ennyi sok madár fészkel az ágainkon.
Kérlek ne sajnáld ezt tőlünk. Hálásak vagyunk, míg védelmet adhatunk, de egyszer
majd megöregszünk, ágaink letöredeznek.
Te viszont még akkor is szép leszel, egyre
hatalmasabb lesz a koronád, vaskosabb, erősebb lesz a törzsed. Nem kell rajtad
igazítani, alsó ágaidat időnként megnyesni, nem fognak neked fizikai fájdalmat
okozni, mert te már most is tökéletes vagy….és az is maradsz.
- Óh,
bárcsak lenne fizikai fájdalmam, még ha megtépáznak is. – Szólt a
tökéletes fa - Így viszont a lelkem lesz
egyre üresebb. Úgy szeretnék egy kis örömet adni az embereknek és a madaraknak.
– Az idő, kedvesem, az idő! – szólt az egyik tökéletlen. - De én most szeretnék, míg üde vagyok és
szép! – válaszolt amaz.
– Akkor sugározd is azt! Észre fogja venni
minden élőlény. A törzsedet át fogják karolni, és hozzád fognak bújni. Előbb egy
kisgyermek, aztán egy fiatal lányka, vagy egy ifjú…esetleg mindketten…, aztán
egy egész család, vagy egy egész iskolás csapat….Csak bizakodj, erősödj, és századokon át te lehetsz
az egyetlen fa itt a parkban, akit a
legtöbben megölelnek, akihez odatámaszkodnak., körbefognak. Mert a törzsed erős
lesz….a lombkoronád pedig olyan hatalmas lesz, hogy árnyékoddal betakarod majd
ezt a most még elég üres parkot.
– Úgy érzem magam – mondta a tökéletes, mintha
már lett volna egy előző életem egy előző helyen – Csak kiszakítottak
gyökerestől valahonnan amikor még gyenge voltam és elhoztak ide.

-Látod, ha azóta is itt vagy, akkor márt
most is elég erős vagy! Bízz magadban!
Mi előbb elpusztulhatunk…., elszáradunk és egyszer majd kivágnak bennünket. Kandalló melege leszünk vagy egy másik pad ott a park túlsó végén, amire ráülhetnek az emberek...De talán újraéled a gyökerünk, talán marad egy hajtás utánunk, és akkor továbbra is itt fogunk beszélgetni egymással, Te meg Én! – folytatta az egyik tökéletlen. - Csak akkor már te leszel a büszke bölcs, mi meg a gyönge, védtelen, akinek hozzá kell majd szoknia újból az esőhöz, a szélviharokhoz. – és akkor majd te segítesz nekünk.
Mi előbb elpusztulhatunk…., elszáradunk és egyszer majd kivágnak bennünket. Kandalló melege leszünk vagy egy másik pad ott a park túlsó végén, amire ráülhetnek az emberek...De talán újraéled a gyökerünk, talán marad egy hajtás utánunk, és akkor továbbra is itt fogunk beszélgetni egymással, Te meg Én! – folytatta az egyik tökéletlen. - Csak akkor már te leszel a büszke bölcs, mi meg a gyönge, védtelen, akinek hozzá kell majd szoknia újból az esőhöz, a szélviharokhoz. – és akkor majd te segítesz nekünk.
Hirtelen éreztem a bőrömön, hogy
hűvösödik. A lenyugvó nap vörös sugarai egyre jobban elhalványodtak a távolban.
Elindultam az egyik tökéletlen fa felé. Kíváncsian bebújtam az ágai közé. A
madarak már elcsendesültek. Megdöbbenten vettem észre a tövében eldobott néhány
papírhulladékot, és egy üres fém kólás dobozt. Valakik nem törődöm módon
otthagyták a rendetlenséget maguk után, rábízva ezt a feladatot a park
gondozóira.
Volt a hátizsákomban egy üres zacskó.
Abba összeszedtem a fa alá dobált néhány szemetet, és kidobtam a zacskót a park
végén lévő kukába.
Aztán közelebb lépkedtem a tökéletes
fához. Néztem föl rá a magasba, bámultam a királynői koronáját. A kissé
feltámadó szél meglebbentette kicsit a leveleit, de az ágai meg sem mozdultak.
Csendben hallgatóztam, hátha mond még valamit. De szótlan maradt. …csak várt
ott rám, hogy közelebb menjek.
Odamentem hát, hozzátámaszkodtam
testemmel, és arcommal. Körbeöleltem a törzsét a karjaimmal. - Nem bántalak.
Mindig szeretni foglak. Téged is és az összes többi tökéletes és tökéletlen fát
– gondoltam kimondatlanul.
Mintha sejtette volna, mit gondolok,
nyugalmat és melegséget sugárzott, amit a földből és a nap melegéből kapott.
Éreztem az ölelés gyógyító erejét.
K.E.
(Torquay, 2016. augusztus 21.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése