Mese a tökéletes és a tökéletlen fákról

Munka végeztével este nyolc óra után pár perccel kiléptem az idősotthon ajtaján. A krémszínű Viktoriánus épület széles, masszív egyszárnyú ajtaja akaratlanul hangosan csapódott be mögöttem. 

Az angol szeptemberi nyárutóban csodálatosan sütött a lágyan lemenő nap. 

Lassan, mélyen szívtam be a friss levegőt, hogy átjárja minden sejtemet.  A nap láthatatlan karjával simogatta az arcomat. A tiszta kék égen itt-ott fehér fátyolfelhők úszkáltak. 

A csöndet csak egy-egy autó zúgása zavarta meg. 

Lefelé indultam a megszokott gyalogösvény lépcsőin, levágva ezzel a hosszabbik utat két utca között. (Torquayben – lévén tengerparti sziklákra épült a város -  jellemzőek ezek a gyalogutak, amelyek a házakat körülvevő kőfalak közé építettek. Néha szinte végeláthatatlan hosszú, keskeny sikátorok kanyarodnak két kőfal között, sokszor pedig iszonyatosan meredek,és megszámlálhatatlan mennyiségű lépcsőfok visz fel a következő utcasorra.) 

Leértem a St.Matthew’s Road-ra, a kedvenc parkomhoz. A park két utca közötti sekély, elnyújtott háromszög alakú völgykatlanban fekszik és csupán néhány fát ültettek bele, így elég feltűnően nagy a szabad terület. A park minden évszakban csodaszép. Télen, amikor az éjszakai hideg után a dércseppek gyöngyözve olvadozni kezdenek a fűszálakról a reggeli napsütésben.

 

Kora tavasztól gyönyörű sárga nárciszerdő fonja körbe a park hosszanti széleit. 

Majd amikor azok elvirítanak és szárukat lekaszálják, pici apró fehér és sárga virágok milliói bújnak elő a puha pázsitszőnyegből.

Ősszel pedig a fák aranysárga levelei hullnak alá a zöldbe.

A füvet mindig rendszeresen nyírják, gondozzák.

Semmi különlegessége nincs ennek a mezőnek. Éppen az egyszerűsége miatt szeretem.

A  városhoz közelebb eső végén a St. Matthew’s Church áll, vörös homokkövekből épült kicsiny középkori templomocska, boltíves színes ablakokkal, tetején kereszttel.  A templom kertjében egy icipici temető van körbekerítve. Az elhunytakra a füves talajból itt-ott kibukkanó piciny emléktáblákkal emlékeznek.   

Lenyűgöző látvány fogadott  akkor este  az említett gyalogösvényen leérve. A lemenő nap sugarai bevilágították a parkot. A fák lombkoronáinak árnyai álmosan, hosszan nyújtózkodtak el a fűben. Megálltam és csak bámultam ezt a lenyűgöző fény-árnyék szépséget.

Úgy döntöttem, hogy kicsit elidőzök és megpihenek. Otthon nem vár senki, nincs miért sietni. Átmentem hát az utcán a parkba, és leültem a park közepén lévő padra megpihenni. 

Kényelmesen nekidőltem a háttámlának, a lábaimat kinyújtóztattam. A kis világoskék vászon hátizsákomat magam mellé tettem.  Hallgattam a madarak egyre zajosabb csiripelését, énekét, ahogyan titokzatos jelbeszédükkel egymást hívogatják esti nyugovóra, mielőtt végleg lecsendesednek. Élveztem a friss levegőt, szívtam be a fű friss illatát, és éreztem, hogy egybeolvadok a természettel. 

Szemügyre vettem a parki fákat. A középen álló fa egyenes törzsével, gömbölyű lombkoronájával maga a tökéletes, makulátlan szépség. Karcsú törzse magasra nyújtózik, gömb alakú lombkoronájában sehol egy esztétikai hiba, minden apró ága finoman kirajzolódik a sűrű levelek közül.  Mintha mérnöki pontossággal lenne megtervezve. Méltósággal magaslik ki a park közepén, mint egy királynő.  A másik kettő a park jobb és bal széléhez közelebb éppen ennek az egyetlen tökéletesnek az ellenkezői. Alakjukat tekintve rövidebb törzseik vannak, a koronájuk meg - mintha valami szélfútta borzos női frizura lenne - szanaszét ágazik le-fel, hajlik ide-oda és a földet éri. A tökéletes gömbölyű lombozatúval ellentétben  lehajló ágaikkal megvédenek az esőtől, sűrű lombjaik között madarak tucatjai bújhatnak el fészkeikben.

Ahogy átadtam magam az esti csöndnek, minden levegővétellel és minden szívdobbanással egyre inkább átvettem a természet ritmusát.

- Végre élek, lélegzem – gondoltam – milyen jó lenne mindig, minden nap ugyanígy…..

…….Egyszerre csak hallani véltem valami hangot.

- Olyan egyedül vagyok! – Hallottam egy szomorú sóhajtást a tökéletes szépségű fa irányából. – Behunytam a szemem, csöndben lélegeztem, de a hang egyre érthetőbben folytatta: - Bár csak közelebb lehetnétek hozzám! Sajnos tudom, hogy ez nem lehetséges, hiszen nektek ott vannak a gyökereitek, nekem meg itt. Túl hosszú ideje vagyunk lenőve,  hogy közelebb kerüljünk egymáshoz. Pedig milyen jó lenne!  Megérinthetnék egymás ágait és érezném, hogy nem vagyok egyedül. Milyen nagyszerű  érzés lenne! Ti ott  ugyanolyanok vagytok mindketten. Egyformák ..és így legalább párban vagytok. Hozzám nem hasonlít senki, nem jön közelebb senki. Hogyan adhatnék én menedéket bárkinek is? Hogyan adhatnék valami jót embernek, madárnak? Rólam biztosan azt gondolják, különleges vagyok, s bizonyára tartózkodnak tőlem! Nem tudják hogyan kell megközelíteni.

– Erre megszólalt a hozzám közelebb lévő tökéletlen fa, aki  így válaszolt:

- Boldog lehetsz, hogy ilyen csodálatos vagy. Örülj a szépségednek, még sokáig megóvhatod. Bízz magadban!  Erős vagy!

– Tudod – szólt a másik tökéletlen is -  kemény munka ám ennyiféle élőlénynek lombjainkkal menedéket adni. Folyton úgy  növekedni, tartani ágainkat bármilyen szélben, viharban, hogy minden madárnak menedéket adjunk, árnyékot az embereknek a napfény és eső elől. Viseljük el, hogy időnként pajkos gyermekek megcibálják az alacsonyra hajló ágainkat, vagy a szél megtépáz bennünket. 

– De legalább jót cselekedhettek másokkal. Hasznosak vagytok! – válaszolt a tökéletes -  Én viszont semmit sem teszek, csak úgy vagyok!…és ettől haszontalannak érzem magam. – folytatta. 

- Nem tudhatod, hiszen nem érzed, milyen iszonyú terhet cipelünk azzal, hogy ennyi sok madár fészkel az ágainkon.  Kérlek ne sajnáld ezt tőlünk.  Hálásak vagyunk, míg védelmet adhatunk, de egyszer majd megöregszünk, ágaink letöredeznek. 

Te viszont még akkor is szép leszel, egyre hatalmasabb lesz a koronád, vaskosabb, erősebb lesz a törzsed. Nem kell rajtad igazítani, alsó ágaidat időnként megnyesni, nem fognak neked fizikai fájdalmat okozni, mert te már most is tökéletes vagy….és az is maradsz.

– Kérlek, ne légy türelmetlen – szólt közbe a másik is - . El fog jönni a te időd. Lehet, hogy akkor mi már nem is leszünk.

-  Óh,  bárcsak lenne fizikai fájdalmam, még ha megtépáznak is. – Szólt a tökéletes fa -  Így viszont a lelkem lesz egyre üresebb. Úgy szeretnék egy kis örömet adni az embereknek és a madaraknak.

– Az idő, kedvesem, az idő! – szólt  az egyik tökéletlen.  - De én most szeretnék, míg üde vagyok és szép! – válaszolt amaz.

 – Akkor sugározd is azt! Észre fogja venni minden élőlény. A törzsedet át fogják karolni, és hozzád fognak bújni. Előbb egy kisgyermek, aztán egy fiatal lányka, vagy egy ifjú…esetleg mindketten…, aztán egy egész család, vagy egy egész iskolás csapat….Csak  bizakodj, erősödj, és századokon át te lehetsz  az egyetlen fa itt a parkban, akit a legtöbben megölelnek, akihez odatámaszkodnak., körbefognak. Mert a törzsed erős lesz….a lombkoronád pedig olyan hatalmas lesz, hogy árnyékoddal betakarod majd ezt a most még elég üres parkot.

 – Úgy érzem magam – mondta a tökéletes, mintha már lett volna egy előző életem egy előző helyen – Csak kiszakítottak gyökerestől valahonnan amikor még gyenge voltam és elhoztak ide.

 

-Látod, ha azóta is itt vagy, akkor márt most is elég erős vagy! Bízz magadban!  
Mi előbb elpusztulhatunk…., elszáradunk és egyszer majd kivágnak bennünket. Kandalló melege leszünk vagy egy másik pad ott a park túlsó végén, amire ráülhetnek az emberek...De  talán újraéled a gyökerünk, talán marad egy hajtás utánunk, és akkor továbbra is itt fogunk beszélgetni egymással, Te meg Én! – folytatta az egyik tökéletlen. - Csak akkor már te leszel a büszke bölcs, mi meg a gyönge, védtelen, akinek hozzá kell majd szoknia újból az esőhöz,  a szélviharokhoz. – és akkor majd te segítesz nekünk.

Hirtelen éreztem a bőrömön, hogy hűvösödik. A lenyugvó nap vörös sugarai egyre jobban elhalványodtak a távolban. Elindultam az egyik tökéletlen fa felé. Kíváncsian bebújtam az ágai közé. A madarak már elcsendesültek. Megdöbbenten vettem észre a tövében eldobott néhány papírhulladékot, és egy üres fém kólás dobozt. Valakik nem törődöm módon otthagyták a rendetlenséget maguk után, rábízva ezt a feladatot a park gondozóira.

Volt a hátizsákomban egy üres zacskó. Abba összeszedtem a fa alá dobált néhány szemetet, és kidobtam a zacskót a park végén lévő kukába.

Aztán közelebb lépkedtem a tökéletes fához. Néztem föl rá a magasba, bámultam a királynői koronáját. A kissé feltámadó szél meglebbentette kicsit a leveleit, de az ágai meg sem mozdultak. Csendben hallgatóztam, hátha mond még valamit. De szótlan maradt. …csak várt ott rám, hogy közelebb menjek.

Odamentem hát, hozzátámaszkodtam testemmel, és arcommal. Körbeöleltem a törzsét a karjaimmal. - Nem bántalak. Mindig szeretni foglak. Téged is és az összes többi tökéletes és tökéletlen fát – gondoltam kimondatlanul.

Mintha sejtette volna, mit gondolok, nyugalmat és melegséget sugárzott, amit a földből és a nap melegéből kapott.

Éreztem az ölelés gyógyító erejét.

K.E.

(Torquay, 2016. augusztus 21.)