Lufimese

Azt hiszem, még néhány hetes lehettem, amikor az édesanyámtól és a testvéreimtől elszakítottak. Már nem emlékszem rájuk. Csak arra a pillanatra, amikor odajött hozzám, és testvéreimhez egy kedves néni, és egy aranyos kislány, és elkezdtek bennünket nézegetni. Az akkori gazdám is ott  volt, valamit nagyon magyarázott, olyasfélét, hogy ezt az eleven kutyát, vagyis engem, nem javasol bérházba. Annak udvar kell, és sok-sok mozgás. Mert egy Jack Russel Terriernek nagyon nagy a mozgásigénye. Hogy miért lettem Jack Russel Terrier? Mert volt annak idején egy tiszteletes, aki nagyon szeretett vadászni, de a kicsi kotorékokba nem fértek be az ő nagy  vadászkutyái. Voltak neki tacskói,  meg terrierek, és azzal kísérletezett, hogy a több fajta kutyából hogyan tudna egy kisebb méretű, eleven, ügyes, semmitől sem félő vadászebet kitenyészteni. Arra tenyésztették ki az őseimet, hogy kiugrassza a föld alatti kotorékukból a rókákat és borzokat, amelyek így már lelőhetőek. Parson Jack Russell angol plébános volt az, aki kitenyésztette az én fajtámat a drótszőrű foxterrier és más angol terrierek keresztezésével.

Mivel nekem azok az emberek nagyon szimpatikusak voltak, akik ott nézegettek bennünket,  és azt is éreztem, hogy valami nagyon szomorú dolog történhetett nemrégiben az életükben. Így hát gyorsan odaszaladtam hozzájuk farkcsóválva, és ahogyan leguggoltak, hogy elérhessem az arcukat is, ki is használtam az alkalmat, egy hatalmas puszit nyomtam leendő gazdáim orrára, és megnyalogattam a kézfejüket.  Mert akkor már tudtam, hogy ők lesznek a következő gazdáim. Őszintén szólva utáltam ott lenni, az egy nagy, koszos, tanyasi udvar volt,  a testvéreimmel meg sajnos nem tudom, mi történt.

De az utazás, amíg hosszú-hosszú órákon át végre hazaértem új lakhelyemre, hát az maga a pokol volt számomra. Annyiszor, de annyiszor szerettem volna megállni, mert iszonyatosan hánynom kellett, állandóan öklendeztem. Láttam pedig, hogy a nagygazdi óvatosan vezet, de akkor is: én nem utaztam még soha az előtt autóval. Ez az élmény elég maradandó nyomott hagyott bennem, mert valahányszor kocsival utazom, mindig rám jön a hányinger. Később is elő-előjöttek ezek az autós „tengeri” betegségek, gazdám nagy bosszankodására. Pedig ők tényleg mindent megtettek, először csak kicsit utazgattunk, aztán egyre többet, de az autó azt hiszem soha nem lesz a kedvenc közlekedési eszközöm. A tömegközlekedésről majd később írok.

Szóval, amikor beléptem abba a kis lakásba, hát tisztára be voltam zsongva. Olyan, de olyan gyönyörű volt minden. Fonott bútorok a konyhában, a szék teteje vesszőből, sok szép háziszőttes színes futószőnyeg. Húúúú, itt aztán erősíthetem a fogaimat. Sikerült is! Mindent megrágtam, ami a közelemben volt. .Még a kisgazdám kis sámliját is, amit talán még kisgyerekkorában kaphatott. De hogy a „nagymamám” - kisgazdim anyukája - rattan garnitúráját is kikezdtem a konyhában, hát az elég meredek volt ,finoman szólva nagyon nem örültek, hogy azt is megrágtam. De hát valamivel csak erősíteni kellett a fogaimat, és azok a fránya gumilabdák erre a célra nem feleltek meg.

Összeült a három tagú testület, hogy nevet válasszanak nekem: Volt egy fiatal ember, ő lehetett a kisgazdim tesója, akit ritkábban láttam, mert valahol távolabb élt. Őt is nagyon szeretem, ő lett a fogadott "apám". Aztán az a kedves lány, aki a kisgazdim lett  (vagy nevezzük anyámnak), a nagygazdimat meg elneveztem  nagyanyámnak. Szóval volt egy apám egy anyám meg egy nagyanyám.

Hallottam, hogy találgattak, milyen nevet is kellene nekem adni, ha már a gazdám nem adott.

Fiú vagyok….vagyis annak születtem….de erről is majd később.

Ezért fiú neveket keresgéltek számomra, de valahogy látták rajtam, hogy nekem sem tetszik, meg ők sem tudtak választani. Vettek nekem egy teniszlabdát, meg más, kisebb, tömör labdákat, amiket én sorra szétrágtam, lebontottam, stb., de amikor felpattintották, iszonyatosan magasra tudtam a labda után ugrálni. Így lett hát a nevem Lufi. Igaz, az inkább száll, és nem pattog, de ezzel a névvel egészen jól megbékélt mindenki. Ráadásul, mivel elég mókás jószág vagyok, illik is hozzám ez név. A szomszéd boltos néni mikor meglátott a kisgazdimmal, azt javasolta, ha majd nagyon koszos leszek, tegyenek be a mosógépbe egy kímélő gyapjúmosásra. Na még csak az hiányzott volna. Amikor így is mindenhol hányingerem van, ami gyorsan forog. Nem úgy a buszokon, villamosokon. Azt még úgy el is viselem, igaz, néha iszonyatos hangja van egyiknek-másiknak, meg nagyokat zötykölődik, de azt valahogy mégis jobban bírom. No meg kifejezettem élvezem, amikor a többi utas mind engem bámul. Na olyankor el is felejtem, hogy hányinger is van a világon. Negédesen rájuk vigyorgok, és már mennék is közelebb hozzájuk, hogy megsimogattassam magamat, de a gazdám úgy visszaránt a pórázzal, hogy ihaj.
Ezzel már tudom is, hogy hol a helyem. Rendre vagyok tanítva és fegyelmezetten kell közlekednem.

Sok-sok küszködés után szobatiszta lettem gazdáim nagy örömére, és szépen cseperedtem.

Ekkoriban történt, hogy a gazdim sokat sétált velem esténként egy parkba, ahol egy magas szőke fiúval és a két –hm…hát hogy is mondjam – elég unszimpatikus, és elkényeztetett kutyusával naponta találkoztunk. Utáltam is őket, meg folyton az általam szerzett botokon veszekedtünk, amit én nagy boldogan vittem a fogaim között és közben átugráltam az összes nyírott sövényen, ami csak létezett a parkban. .Tisztára mint egy díjugrató ló. Én nem ismerem a „Százegy kiskutya” meséjét, csak hallottam a gazdimtól, de a történet, ahogyan ezzel a szőke fiúval összeismerkedett, valami hasonló sztori lehetett. Ettől fogva nagyon-nagyon sokáig boldogan, békésen sétálgattunk, és sajnos el kellett viselnem a fiú kutyáinak társaságát. Valljuk be őszintén, nekem nem voltak túlságosan szimpatikusak. A kutyák, vagyis miattunk mindig volt valami vita. Aztán később úgy éreztem, más miatt is volt vita a kisgazdám és a fiú között. Ettől kicsit rossz érzésem lett.  

Nekem egy Sára nevű kutyatárs volt a kedvencem a csapatból, akiket a parkból ismertem. Egy szép, okos és előkelő "hölgy". Olyan szép, karcsú teste volt, elegánsan járt, szép volt a tekintete. Szóval beleszerettem. De a szerelmem viszonzatlan volt.   De egyszer csak történt velem valami. A gazdám elvitt az állatorvoshoz, és ott elaludtam egy időre, és mire fölébredtem, nem voltam többé férfi. Nagyon fájt, és lelkileg is megviselt. De legalább a gazdám örömére így kissé nyugodtabb lettem. Bár előfordult velem egy alkalommal, amikor már egészen jól tudtam közlekedni, hogy a gazdámat egyszer csak nem találtam a parkban. Nagyon megijedtem. Gondoltam hazajött. Elkezdtem futni hazafelé, át az úttesten, a zebrán, ahogy a gazdám tanított. Amikor piros volt a lámpa, megvártam, míg zöldre váltott, és utána usgyi tovább hazafelé. De sajnos a gazdim nem volt a bérház bejáratánál. Vártam, vártam, nem tudom mennyi idő telhetett el, amikor egyszer csak megjelent a gazdim. Iszonyatosan rohant felém, én úgy, de úgy örültem, hogy mégiscsak megtalált, de ő nagyon leszidott, amiért eljöttem mellőle. Persze tudom, a szidást azért kaptam, hogy máskor ne csatangoljak el, mert bizonyára a gazdim nagyon megijedt, hogy talán elütött egy autó útközben.  

Amit még nagyon szeretek a parkokban: az elhullott madarak tetemeit rágcsálni. Az olyan fincsi. De a gazdám azért is nagyon haragszik.Szerinte nagyon büdös, és gusztustalan.

Lassan két éve, hogy elhagytuk a lakásunkat, ahol anno a rattan bútorok rágásával edzettem a fogaimat,  fölköltöztünk a fővárosba. A gazdám albérletben lakik, egyedül egy kis lakásban. Nagyon jó helyre költöztünk ám, mert ott van a közelben a Gellért-hegy, és naponta ott sétálhatok, és csavaroghatok, de a gazdám hívó hangját mindig meghallom. No meg hát a túristák! Az egy külön élmény. Imádnak engem! Mert hogy olyan édi, cuki fejem van, és képes vagyok mindenkihez odaszaladni egy simizésre. Ja, és a padon ülő szerelmeseket is módszeresen meg tudom zavarni a jelenlétemmel. Vagy kiprovokálom, hogy dobálják nekem a labdát, vagy csak odamegyek hozzájuk is, hogy kicsit vigyorogjak rájuk. Olyan jó érzés látni amikor az a sok szomorú ember boldog,és mosolyog.

De a víztől egyszerűen iszonyodom. Egyszer levitt a gazdám és a „nagymamám” egy  alkalommal - amikor meglátogatott bennünke - , a Dunapartra. Ahogy csapódott a víz a parthoz, mindig el akartam kapni egy botot, amit a víz dobált közelebb a parthoz. De nemhogy még közelebb mentem volna a bothoz, hanem mindig visszahőköltem. Pedig elhihetitek, nekem a bot a kedvenc játékom, de azért az életem árán inkább nem kell!

Na meg egyszer esőben ki akartak vinni sétálni. Soha sem fogom elfelejteni. Ahogy kiléptem az ajtón, és észrevettem, hogy esik, olyan szemrehányóan néztem a gazdáimra. Csak nem gondoljátok, hogy én ebben az időben kilépek az utcára? Hiszen az vizes! Elázik a bundám. De idővel ezt is meg kellett szoknom, mert előfordul, hogy esőben sétálunk.

Mostanában nagyon sokat dolgozik a gazdim, sajnálom is szegényt. Meg magamat is, mert kevés ideje jut rám. Most már van másik lakótársa, egy aranyos lány, őt is nagyon szeretem.

Nem tudom, mi lesz a sorsom, de egy kutyának az élete néha nem egyszerű. Amikor olyan élethelyzetek vannak, hogy döntenek a sorsom fölött, mert a gazdának a munkái miatt kevés ideje van rám, vagy más országba kell költöznie. Lehet, hogy nemsokára velem is ez fog történni. Hallottam valami több kutyusos, lovas, kisgyerekes családról beszélgetni. Remélem szerencsés leszek és találok új barátokat. Tudjátok,egy kutyus mindenhol jól érzi magát, ahol elfogadják a szeretetét. Mert egy kutya a szeretetért nem vár semmit cserébe. Csak egy buksi simogatást, és az nekem éppen elég. És akárki is lesz a gazdám, mindig hálás leszek, hogy amíg élek, gondoskodnak rólam.

A kisgazdimat pedig soha nem fogom elfelejteni.

K.E.

Miskolc, 2011. május

Ez nem én vagyok, de a fejem hasonló ehhez a kutyuséhoz