Honvágy

Azon a délutánon gyönyörűen sütött a nap, és különösen meleg volt. A tenger vize már hűvösebb lehetett, mert egyre kevesebb embert láttam fürdeni. Elmentem egy távolabbi szegletbe, ahol kevesebb a turista.

Keresztülsétáltam egy hatalmas parkon, ahol többnyire kutyákat sétáltattak, itt-ott fiatalok üldögéltek a füvön, vidáman beszélgetve egymással. Lejutottam ismét a partra egy kanyargós keskeny ösvényen. Bámulatosan szép volt ez a partszakasz. A sétány telis-tele volt ültetve szebbnél szebb, különleges virágokkal, melyeket azelőtt soha sem láttam. Majd lejutva a partra egyik oldalról vöröses színű löszfal magasodott fölém, másik oldalról a betonozott part szélén a tenger hullámai morajlottak.  A tenger felőli oldal korláttal volt szegve, mert itt különösen mély volt a víz. 

Horgászok sora álldogált a korlátnak támaszkodva, egymástól tisztes távolságra, hogy ne zavarják egymást. A korlátszalag itt-ott megszakadt, ahol lépcső vezetett le a tengerbe. 

Távolabb a horgászoktól egy család fürdött a kicsit sekélyebbnek tűnő részen.  Vastag úszómez volt rajtuk, ami védte a testüket a hideg víztől.  A fiúcska az édesapjával együtt haladva úszott végig a part mentén, szépen, nyugodtan, tempósan. Az anyuka pár méterrel távolabb a parttól evickélt a tengerben, miközben a kislányát biztatta,  hogy ússzon oda hozzá, de a kicsi félősen,  görcsösen kapaszkodott a lépcső melletti korlátba. 

Lassabbra vettem a sétámat, mert kíváncsi voltam, mi fog történni.

 - Nem merek, félek, fázom. – kiabált a kislány kétségbeesve. Az anyukája messzebbről bátorította:

- Ne félj, itt a mami, vigyáz rád. 

A kislány végre elrugaszkodott a korláttól, és sűrű karcsapásokkal elindult édesanyja felé.

 – Ugye mondtam, hogy fog ez menni?  Ügyes vagy! 

- Hm…. kedves család – gondolkodtam el egy pillanatra, mosolyogva, majd visszasétáltam a horgászokhoz.

Egy szikár férfi horgászott azon a helyen, ahol le tudtam menni a lépcsőn a partig.  Széles karimájú  kalapot viselt, szájában cigaretta lógott, bőre naptól cserzett. Halkan köszöntem neki, hogy ne zavarjam, majd lehúztam a szandálomat, és halkan, mezítláb lépkedtem lefelé a lépcsőn. Lentebb leültem, hagytam, hogy a lábaimat időnként elérjék a hűvös hullámok. 

A Nap még erősen sütött, de már lenyugodni készült. A sugarai tükörként csillámlottak a tenger felszínén.  Néztem a fölöttem sorakozó horgászokat, végig a korlátnál.  Egyre-másra dobálták be az úszóikat a tengerbe, hangos suhogással.  Ahogy alulról fölnéztem a vízbe nyúló zsinórokra úgy sütött a rájuk a Nap, mintha azok valami ezüst selyem fonalak lettek volna.

Kellett ez a csönd nekem.  Szívtam magamba a sós tenger illatát. Időnként néztem a kalapos férfi mozdulatait.  Bámultam a messzeségbe az Óceán fölött, ameddig a szemem ellátott. Néztem a víztükröt, élveztem a Nap melegét. De nem éreztem az orromban a levágott búzatábla illatát, nem hallottam a parton a tücsök ciripelését…., és hirtelen könnyek szöktek a szemembe….

K. E.

Torquay, 2013. szeptember 3.