Az orrom előtt ment el a busz. Munkába igyekeztem.
Tudtam, a következő járat 10 perc múlva jön. Elsétáltam hát
a közeli térre. Éveztem a csöndet, kicsit távolabb a reggeli forgalom
zajától. Leültem egy padra a japán cseresznyefák alá.
Szeretem ezt hangulatos
kis teret, a szép épületeivel, főleg tavasszal, amikor a fák, virágba borulnak,
rózsaszínben pompáznak. Majd lehulló szirmaik kacagva kavarognak a tavaszi
szélben.A fák hűsítő árnyékában pihenve kissé még álmosan megpróbáltam
összeszedni a mindennapi teendőimmel kapcsolatos gondolataimat.
Felfigyeltem a tér másik oldalán, a szemközti padon fekvő
emberre. Bizonyára egy hajléktalan – gondoltam. A szeptemberi reggeli nap az
arcába sütött, így fölébredt.A fák alatt körülöttem néhány galamb csipegette a járókelők
által elhullajtott ételmaradékok morzsáit.
A szökőkút harmatos vízcseppjein keresztül
szivárvány fényben, huncutkásan tündökölt át a napfény.A férfi lassan felkelt. Kivette a feje alá gyűrt szakadt
takarót, amit hűvösebb időkben bizonyára magára terítene. Komótos mozdulatokkal
összehajtogatta. Nem sietett. Minek? Hová? Hisz nem várja senki. Ujjaival
beletúrt kócos, őszesbarna hajába, bő, szürke színű szövetnadrágja derekán
szorosabbra kötötte a derékszíjnak egyáltalán nem nevezhető madzagot,
becsatolta ócska, kopott, fekete szandálja pántját. Világoskék inge lógott
rajta, nem igazán foglalkozott vele, hiszen a gombok alul-felül hiányoztak
róla. Örült, hogy van egyáltalán. Kicsit
megmozgatta tagjait, hogy az éjszakai kemény „fekhelyen” való alvás után
visszatérjen beléjük az élet. Nadrágja jobb zsebéből elővette maradék
forintjait, majd a markába véve számolgatni kezdte. Arcán meggyötörtség
látszott: vajon mire elég ez mára, holnapra, az utánra? Hogy megbizonyosodjon,
a maradék aprópénzei biztos helyen lesznek-e, , kifordította zsebét,
megvizsgálta nincs- e rajta valahol lyuk, azután visszacsúsztatta azokat a
markából a „helyükre”. A feje végében lévő rafia szatyorból elővett egy darab
kenyeret és egy zacskó szilvát. A kenyeret valószínűleg valamelyik konténerből
szedhette ki. A szilva egy tiszta nylon zacskóban volt, talán előző nap kapta
valamelyik gyümölcsárustól zárás előtt a piacon, a maradék áruból. Tört egy falatot a kenyérből, de hiányos
fogaival láthatóan nehezen tudta megrágni a megszikkadt darabot. Az elhullott
morzsákra közelebb totyogtak a galambok, a férfi elmélázva figyelte őket. Rám
ügyet sem vetett, amiért szinte folyamatosan őt bámultam.Aztán kivett vagy két szem szilvát, és majszolgatni kezdte.
A madarak elröpültek a kőre lekoppanó szilvamagvak után, de rájöttek, hogy az
ehetetlen számukra, így visszatértek a férfi köré újabb morzsákra várva. De ő gyorsan
elrakta szatyrába a takarót, a szilvát és a kenyeret.
Sajnálkoztam, hogy a
galambetetés kedves kis tevékenységéből kimaradok, mivel nem volt nálam semmiféle
ennivaló. A férfi felállt, megmosta fáradt arcát a szökőkút vizében.
Az órámra pillantottam: mindjárt itt a következő járat! Sietve mentem át a téren, vissza a buszmegállóba.Hátranéztem: A férfi baktatott utánam a téren, hátára vetett szatyrával.
Ahogy ott álltam, messziről láttam közeledni a buszt.
Néztem a hajléktalant, aki továbbhaladt, egyre gyorsabb
léptekkel, mintha sietne valahová. A madarak röptükben követték. Majd hirtelen
megfordult. Kivett a szatyrából egy darabka kenyeret, összemorzsálta a tenyerében,
és szétszórta az aszfaltozott járda szélére, olyan mozdulattal, mintha
búzamagot vetne a tavaszi földbe. Az összes galamb lecsapott a morzsákra.
Etetőjük egy pillanatig távolról nézte őket, majd megtorpant, és lassan
leguggolt közéjük. A madarak nem rebbentek szét, szárnyaikkal csapkodva vidáman
röpködtek körülötte, mintha körbeölelték volna szeretetükkel a hajléktalan
férfit. Az ajtónyitás csilingelő hangjára eszméltem.
Felszálltam a
hátsó ajtónál. Egyre távolodtam a helyről. Az ablakból figyeltem tovább az
eseményt. A férfi még mindig ott guggolt a madarak között.
Kezéből
ettek a galambok, és végre mosolyogni láttam.
K. E.
Miskolc, 2006. szeptember 10.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése