Kezdetek

Kedves Olvasóm!

Szeretettel üdvözöllek az oldalamon.

Hosszú-hosszú évek óta írok, úgy saját magamnak. Ez számomra egyfajta terápiás dolog. Gyűjtögetem a  gondolataimat, emlékeimet, érzéseimet kézzel írott papírdarabokra, füzetekbe, naplókba, utóbbi években számítógépes dokumentumokba is. De még mindig inkább a kézírást szeretem. Hogy miért? A magyarázat egyszerű. Mint a kisgyerekeknél a rajzolás vagy később az írástanulás -, amit mechanikusan végzünk, az aktiválódik az agyban, és sokkal jobban fogunk rá emlékezni. Mert nem csak leírunk valamit, hanem alkotunk.   

Felgyorsult világban élünk, ahol a gondolatot begépeljük, majd egy enter-rel jóváhagyjuk, és az új információ megszületik. Amit az ember kézzel ír le, abban valahogy több érzelem és munka van...és több idő is, saját magadra. A te munkád! Az enyém! Egyedi és megismételhetetlen, mindaddig amíg papír formában a fiókod mélyén lapul. Modern világunkban egy pillanat műve, hogy saját világodat felfedd a világhálón is. Egy szó, egy gondolatsor, egy mondat, egy tudományos értekezés rögzítése a kézírásos forma időbeli törtrészei. 

Szeretem a régi könyvek illatát és olvasgatni a  régi kézírásokat. Így voltam ezzel akkor is, amikor legelső nagy inspirálóm, dédnagyapám kincseket érő írásait csak halála után ismerhettem meg. Csak a közös mesélős estékre emlékszem kicsiny gyerek koromból. Végül egy napon felnőtt koromban  szüleimtől tudtam meg, hogy bizony a nagyapa is füzetekbe írta élete történeteit, melyeket könyvtári gyűjteményben őriznek. Gondoltam, hogy-hogy ez eddig senkinek nem jutott eszébe a családban, hogy talán nekünk is jó lenne újraolvasni? Emlékezetes marad az a pillanat, amikor a könyvtár helytörténeti részlegében - mint valami múzeumi példányt - ott tarthattam a kezemben az eredeti írást, és órákig olvashattam a helyszínen az én drága nagyapám elfeledettnek hitt történeteit.

Soha nem foglalkoztam a nyilvánossággal. Jobban szeretem olvasni a másokét: az útleírásokat, a mindennapi történeteket, azokat, amelyek úgy igazán lelkileg megérintenek! Amelyek nem kitalált, hanem valós, megélt, emberi érzésekről szólnak - ámbár ez ellenkezik azzal, hogy egy személyes barátnőm éppen kitalált szereplőkből írta meg első "regényét", és tette közzé blog oldalon, ami egy igazán kedves, pezsgős és nagyon is életszerű olvasmányos írás. 

A dédnagyapa történeteit, a szüleimét, a barátaimét mélyen elraktároztam az agyamban, a szívemben,  mert azoknak különleges érzelmi hatása volt számomra. Munkámból kifolyólag is, de nyilván személyiségemből adódóan az évek során szociálisan érzékenyebbé váltam mások iránt.

A dédnagyapa irományai, a saját szép gyermekkori emlékek őrzése és későbbi életem pillanatai mégis indíttatást  késztetést adtak arra, hogy időnként én is papírra vessem az emlékeimet, érzéseimet. 

Az utóbbi években több időm jut az önmegvalósításra.

Néhány kezdeti írásomat közeli ismerőseimmel megosztottam. Arra biztattak, hogy folytassam, és tegyem közzé azokat. Sokáig gondolkodtam, végül arra a megállapításra jutottam: - Ha számomra öröm hallgatni, olvasni a mások életérzéseit, akkor én miért tartogatnám a sajátomat csak a magaménak? Lehet, hogy téged éppen ez fog megérinteni.

Nos, akkor vágjunk bele. Mesélek az életről, a saját érzéseimről. Maradjon a világunkban egy szeletnyi valóság, érzelem, szeretet is.

Kedves Olvasóm! Fogadd szeretettel.