Párácskák

Álltam a patak közelében egy január-végi hideg, kissé ködös vasárnapon. A napsugarak bágyadtan erőlködtek, hogy áttörjenek a felhőkön keresztül. A munkaidő végeztével a buszra várakoztam. Hm…furcsa.., már többször észrevettem magamon, hogy mindig olyankor jönnek a gondolatok, amikor egyedül vagyok, és várakozom. Így talán jobban belemerülök az apró részletekbe.

Még a munkahelyi dolgok kavarogtak a gondolataimban: azoknak a gyermekeknek a sorsa, akikkel nap, mint nap találkozom a munkám során. Akik arra a sorsra jutottak, hogy az állam nevelje őket, mert valamilyen oknál fogva kikerültek a szegényes - de számukra mégiscsak az igazi – családi légkörből. - Tetszik tudni, az én anyám olyan finom pampuskát tud csinálni! – szokták emlegetni. Már akinek van kire emlékezni. Sajnos hosszú-hosszú reményteli várakozás után sokszor az emlék is odavész.

Fáztam, és sétáltam fel- alá a megállóban. A közelemben egy patakocska csörgedezett a medrében. Különös volt most ez a patak. Mintha gyorsabban sietne, mint általában. Szinte mindennap látom. Óh – jutott eszembe mosolyogva – hiszen a patak már érzi a Tavaszt! A hegyekben leolvadt, felgyülemlett hó most kissé felduzzasztotta, s azért igyekezett tovább folyni, hogy kényelmesen elférjen a medrében.

A meder szélét sűrűn benőtte a gaz, a fű, odébb a nádas is. Az elszáradt növényeket belepte a dér, s a rátelepedett dértől elnehezült fűszálak fáradtan hajoltak a patak vize fölé. De a patak nem volt fáradt, sietett lefelé. Néhol egy-egy kisebb faágat magával ragadott, majd kisodorta a part széléhez, ahol az ág megakadt egy fűcsomóban. A víz viszonylag tiszta volt, de nem lehetett az aljáig látni. Föntebb, pár méterre tőlem még egy pici vízlépcső is volt, még odébb egy keskeny, de viszonylag erősnek tűnő hidacska vezetett át a patakon. Azon át szoktak közlekedni azok az emberek, akik a patak túloldalán laknak, fönt a lankás domboldalakon.

Ebben a nem túlságosan barátságos időben, ott a patak közelében mégis volt valami titokzatos! Varázslatos! Mintha én is egy elárvult kisgyermek lennék egy sejtelmes, titokzatos mese kapujában, ahová félve merek belépni. De mégis bemerészkedtem.

A víz sebesen szaladt, csobogott, és a patak fölött szállongó sűrű vízpárák elkezdték tündéri játékukat: kacagva, kuncogva kavarogtak föl, az ég felé. Mintha fogócskáztak volna egymással, a nevetésük pedig visszhangzott a hűvös szélben. Olyanok voltak, mint a pajkos, kisgyerekek: hófehér gyermek-angyalkák. Időnként összegabalyodtak, majd ismét szétváltak. Egyikük kisebb volt, és fürgébben szállt fölfelé, másikuk nagyobbacska, kissé lomhábban ment társai után. Követte őket egy még termetesebb, ő lehetett az édesanyjuk. - Kicsikéim, ne széledjetek szanaszét, és vigyázzatok egymásra! – mondta nekik, de ők nem hallgattak a jó szóra, huncutul mosolyogva szálltak tovább.

Aztán megláttam egy gyöngécske, kicsiny párácskát. Olyan védtelen, bátortalan, félszeg volt szegényke! Próbálta beérni testvéreit, de ő nem volt olyan ügyes, mint a többiek. - Várjatok meg kérlek! Ne hagyjatok itt! – kiáltott könyörgően utánuk. Már-már lefelé biggyedt a szája a kicsi párácskának, a szeme könnybe lábadt, de a kigördülő könnycseppecske hófehér arcocskájára fagyott. Édesanyja türelmesen megvárta, s végül utolérték a többieket.

A nap elbújt a ködös felhők mögé, néhány hópihe kezdett szállingózni. Csak egy csillogó hópihe az arcomra hullott: annak a szomorú, kicsi párácskának a könnycseppje.

A vízpárák egyre sűrűbben keringtek a patak fölött, és szálltak tovább fölfelé, hogy majd a magasban ismét összetalálkozzanak.

Hazaértem....

Azóta eltelt pár hét, és eltelt pár alkalom, várakozás a patakparton. Az idő enyhébb lett, a köd felszállt, a Nap is kisütött. Végre közeleg a Tavasz.

Néztem ki az ablakomon, messze a patak irányába. Bámultam a kék eget, és a bárányfelhőket. Vajon hol lehet most az a szomorú szemű párácska? Ott van közöttük? Talán már nem is szomorú, hiszen odafönt egy nagy, békés családban él, testvéreivel, szeretteivel együtt, egy hatalmas, sűrű, hófehér felhővé válva, mely békésen kúszik odafönt.

Egyszer talán újra látom a gyönge kis párácskát és társait, a patak fölött…..


K.E.
Miskolc, 2011. február 28