Szikár termetét az élet megtörte, hajlott
hátán cipelte a maga keresztjét: egy egész történelmet. Soha egy rossz szót nem
szólt senkihez, maga volt a megtestesült nyugalom, jóság. Emlékszem hófehér
hajára, bajuszára, fekete kalapjára. Mi csak így neveztük: öreg nagyapa. A
bátyám és én kicsi gyermekek voltunk még, napközben dédnagyapa vigyázott ránk,
amíg a család többi tagja, szüleim és nagyszüleim kapálni mentek a mezőre. Ő
már nem mehetett, gyönge volt, hisz’ kapált, kaszált, aratott életében eleget.
Csöndesen éldegélte élete utolsó éveit. Este újra egybegyűlt a család az
asztalnál. Nagyapó mindig megköszönte az elé tett vacsorát, amikor megette,
letörölte vászonkendővel a bajszára ragadt ételmaradékot, majd lassacskán
elvonult hátsó, kicsiny szobájába. Mi még majszoltuk a mézes kenyeret,
kortyoltuk a frissen fejt meleg tejet, aztán sietve mentünk a szokásos esti
mesére. Lassan, félve léptünk be a szobájába, nehogy megzavarjuk imájában.
Szinte lábujjhegyen lopakodtunk, halkan nyitottuk az ajtaját: - Talán elaludt,
s nem is ébred fel többé. – gondoltuk. De ő ott ült a félhomályban, az ágya
szélén: ránk várt.
- Egyem meg a kis szíveteket! – üdvözölt nem
titkolt örömmel.
Tekintélye csöndet parancsolt, pajkosságunk
alábbhagyott, nem szólt, csak várta, hogy megnyugodjunk. Leültünk mellé, az
ágya szélére. Szobája kevéske bútorzata két ágy, mellettük egy-egy éjjeli
szekrénnyel, az egyiken a Biblia. A sarokban kis kályha, amelynél télen
melegedett, a másik sarokban egy barna karosszék. Az egyik ágyon ő feküdt, a másik
hosszú-hosszú évek óta üresen állt. A belevetett párnát, dunyhát édesanyám
időnként kivitte a tavaszi vagy nyári napsütésbe, hogy a puha tollakat jól
átjárja a Nap melege. Aztán mind a kettőt felpaskolta, visszavitte a szobába,
szépen sarkosra hajtogatta a vastag tolltakarót, és leterítette egy
háziszőttes, puha vászonnal. A terítő sarkába egy monogram volt varrva: K. Zs.
Az üres ágy fölött egy fiatalasszony fényképe
függött. Barna haja kontyba volt fogva, arcvonásai szabályosak voltak, pici
szája mosolyra húzódott. Szeme sugárzása valami megfejthetetlen örömöt és
bánatot tükrözött. Akinek a neve a takaróba volt varrva, és akinek a képe a
falra volt akasztva, nem más, mint dédnagymamám. Öreg nagyapa arcára fájdalom
ült ki fiatalon elhunyt felesége képmása láttán. Ő talán tudta jól, mitől derűs
és mégis bánatos a nagymama szeme, mint ahogyan csakis ő tudhatta, milyen
terhet kell cipelnie, amit majd magával visz a sírba. Mi soha nem mertük
kérdezni, ő soha nem beszélt bánatáról. Inkább mesélt: olyan csodákat,
történeteket, melyeket akkor nem tudtam megfejteni, mese- e vagy valóság,
megtörtént-e vagy akkor találta ki? Lenyűgözve hallgattuk, majd jó éjszakát
kívánva vidáman távoztunk.
Ahogy cseperedtünk, s ő egyre gyengébb lett,
nehezen tudott bánni velünk: csibész kis csínytevéseinkkel megpróbáltuk
becsapni, elbújni előle, miközben ő ránk vigyázott. Tudta, amit mi
gyermekésszel nem: az ő felelőssége, ha bajunk esik, amíg a szüleink távol
vannak. Egy hosszú, fárasztó nap után, amikor a többi felnőtt hazatért a kapálásból,
öreg nagyapa így szólt édesanyámhoz:
- „Te
Ibolyka, én mán nem bírok a gyerekekkel. Elkanászodtak”.
Attól kezdve édesanyám maradt otthon. Nem
csak ránk vigyázott, nagyapóra is. Hiszen már nyolcvanas évei derekát élte,
mellette kellett lenni, egyre többet gyengélkedett, és mi egyre ritkábban
mentünk be hozzá a szokásos esti mesére, ő korán elaludt. Míg napközben a
hatalmas tornácos ház előtt játszadoztunk vagy elbújtunk a szénáscsűrben, vagy
a kukoricás kasban, addig nagyapa a ház előtti szőlőlugas árnyékában üldögélt
barna karosszékén, kezével görbebotjára támaszkodva.
Elmúlt a nyár, jött az iskola. Egy napon
vidáman nevetgélve jöttünk hazafelé, amikor egy utcabeli fiúcska rohant elém:
- Meghalt a dédnagyapád! - 10 éves voltam
akkor. Arcomra fagyott a mosoly, rohantam hazafelé, be a házba, kiabálni
akartam, mint mindig:
- „Megjöttem” !
De akkor nem tettem. Néma csend fogadott. A
férfiak a tornácon lévő nagy asztalnál ültek csöndben, a hátsó kis szoba felől
zokogás hallatszott. Félve közelebb merészkedtem, mint régen. A félig nyitott
ajtón bekukucskáltam. Az ágy mellett nesztelenül sürgölődő asszonyok lassan
befejezték a munkát: a halott öltöztetését. Nagyapó már tiszta ünnepi ruhában,
mozdulatlanul pihent ágyán, örökre elaludt. Az egyik asszony észrevette
kukucskáló buksimat, halkan kiutasított:
- Menj ki innen, ez nem gyereknek való
látvány!
Testét a tisztaszobába vitték át. A
ravatalozó asztal fehér terítője fekete gyászszalaggal volt körbevonva, a
koporsó hófehér selyemmel bélelve. Ott virrasztottak fölötte, majd kivitték a
temetőbe örök nyughelyére, a felesége mellé. Sokáig féltem abba a szobába
bemenni. A testét elvitték, de a méltósága ott maradt. Egy napon édesanyám azt
mondta:
- Ne félj kislányom, hisz ő nem bánt téged!
Nagyon jó ember volt!
Évek múlva, felnőtt fejjel tudtam meg, milyen
értékes meséket mondott nekünk: történeteit, írásait ráhagyta az utókorra.
K.E.
Miskolc, 2011. április 16.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése