Az öreg tanító rózsái

Kisiskolás lányka lehettem, amikor nyaranta édesanyámmal időnként eljártunk a falutól nem messze, a Tisza egyik ártéri termőföldjére, a Babócsába. Legtöbbször kukoricát vetettünk oda, miután levonult a tavaszi ár. Amikor a kukorica már kikelt, vetettünk  mellé futóbabot, hogy majd ha a bab is kikél, a kukorica szárára tekeredjen. Édesanyám kapával vágta a földbe a fészket, én meg dobáltam a babszemeket. Némelyik évben mákot is termeltünk saját használatra, amit a nagy ház padlásán szárítottunk, majd az udvaron csépeltük, szitáltuk.

Lakott ott a Babócsában egy nyugdíjas tanító házaspár, akik gyümölcstermesztéssel foglalkoztak. Lehetőleg olyan fákat ültettek, amelyek akár évekig is jól tűrték a gyorsan levonuló tavaszi áradásokat. A házaspár egy cölöpökre épült házban élt, a ház mellé egy csónak is volt kötve, mert nagy víz esetén már csak azzal tudtak kilépni a házból és eljutni a töltésig. Onnan meg általában biciklivel jártak a faluba. 

Aztán volt az a nagy tiszai árvíz, 1970-ben. A teherautók éjjel-nappal hordták a homokot, az emberek meg fáradhatatlanul rakták a homokzsákokat, őrizték a gátat. Olyan magas volt a vízállás, hogy majdnem átcsapott a töltésen a víz. Időközben beköltözött a faluba az idős tanító házaspár is, éppen a szemközti házunk kertje végében volt egy üres porta, azon egy régi istálló épület. A házaspár mindent hátrahagyva bemenekült oda, otthagyva értékeiket, személyes holmijaikat a Babócsában. Csak a tudást hozták magukkal, amit néptanítóként átadtak az utókornak. 

A falu népe hetekig rettegett, míg végre elkezdett csökkenni a vízállás. Az áradás után mindenki új reményekkel fogott hozzá a kertek, és a termőföldek bevetéséhez, de a tanító házaspárnak a Tisza-térben nem maradt semmije. A gyümölcsfákat a hatalmas áradás tönkretette, a házat és a benne lévő dolgokat elsodorta. Így elkezdték új életüket abban a rozzant istállóban. 

Kitakarították, a padlóját, falait betapasztották, mésszel hófehérre lefestették, fertőtlenítették. Az épületet két részre választották, egyik volt a konyha, másik a szoba, az elején keskeny tornácot húztak fel. Ott élték életük hátralévő részét. 

A régóta műveletlen kertet felásták, és elkezdtek kertészkedni. Előbb csak kevéske zöldségfélét vetettek bele, ami elegendő volt a saját megélhetésükhöz, majd kis facsemetéket ültettek, amelyekből eladásra is neveltek. Később Klárika néni rózsákkal kapcsolatos szakkönyveket vásárolt, Pista bácsi pedig rózsákat ültetett. 

Évről évre azt vettük észre, hogy a kertjükben egyre több a rózsa, melyek egyre szebbek voltak. Ugyanis a rózsákat nemesítették. Egyik színt átvitték egy másik rózsára, így igazán szép, egyedi színű virágok születtek. Csodálatos bolgár kertészetükből egyre többet értékesítettek eladásra is. 

Édesanyám időnként gyümölcsöt vitt nekik. Finom, nagy szemű kajszibarackot, amit ők néhány szál rózsával viszonoztak. 

Majd egy napon a nyár közepén mindketten átmentünk megnézni a rózsakertet, hogy kiválasszuk magunknak azt, amiből majd késő ősszel ültetni szeretnénk a saját kiskertünkben. Pista bácsi fogott egy metszőollót, és végigvezetett bennünket a rózsái között, miközben mindegyikről történetet mondott, csodálatos szépséggel, és élettel ruházta fel őket, mesélt a színek jelentéséről. Olyan lelkesen beszélt róluk, hogy élvezet volt hallgatni. Minden rózsának különleges nevet adott, de volt, amit a feleségéről nevezett el: Klárika. Miközben járkáltunk a tövek között, egy-egy szálat levágott metszőollóval. Az alsó töviseket szépen levagdosta, hogy meg tudjam fogni azokat. Majd odaértünk egy különösen szép, mélybordó színű rózsához. Megálltunk fölötte, mert látta, hogy csodálkozva nézem. „La couer de la femme” - A Nő szíve. – mondta. 

Tizenéves lányka lehettem akkor, de annak a rózsának a színére, illatára még ma is emlékszem. Levágott egy szálat, ideadta: - Tessék, ez a tiéd, ugye milyen szép? - mondta a tanító úr. Bódítóan édeskés illatú, meleg, bársonyos szirmú virág volt. 

Később elkerültem otthonról gimnáziumba, és a kollégiumból csak ritkán jöttem haza. 

A tanító házaspár egyre öregebb lett, kevesebb volt a veteményesük, de a rózsáik évről évre egyre szebbek voltak. A rózsanemesítésben lelték minden örömüket. Szeretettel ápolták, gondozták azokat. A "Nő szíve"- ből édesanyám kertjébe is került egy tő rózsa, meg néhány másik is. 

Addig a kertünkben nem voltak csak egynyári és hagymás tavaszi virágok, mint Tulipán, Gyöngyvirág, Nárcisz, Jácint, Ibolya, Dália, Tátika, Viola, Petúnia meg Borsikafű.  Évről évre vettünk egy-egy különleges rózsát a tanító úréktól, így a mi kertünk is egyre szépült. 

Leérettségiztem, munkába álltam, majd férjhez mentem, teltek az évek. A legelső közös otthonunk kertjébe még tőlük vettem a rózsatöveket, de akkorra már sok szép rózsájuk elpusztult,.... válogatni kellett. 

Pár évvel az után az idős házaspár szép csendesen eltávozott az élők sorából. Egyik évben Klárika néni, másik évben Pista bácsi egymást követték.

Időnként meg-megállok egy virágbolt ajtajában, bámulni a szebbnél szebb rózsákat. De a "Nő szíve"-hez hasonlót sehol sem találok. Sem azt a színt, sem azt az illatot.  Sokat gondolkodtam, miért is adhatta azt a nevet a tanító úr a rózsának? Talán valamit tudott a női szív rejtelmeiről. Olyat, mint kedvesség, melegség, szelídség, vágyakozás, szerelem, érzékenység, szenvedély. 

Mi, Nők ilyenek vagyunk, s ha néha tüskékkel felvértezve, de szelídséggel, érzékenységgel, lelkünk bársonyos finomságával tudunk szeretni, anyaként, nőként egyaránt.  

K.E.

Miskolc, 2014. február 18.