Lufimese

Azt hiszem, még néhány hetes lehettem, amikor az édesanyámtól és a testvéreimtől elszakítottak. Már nem emlékszem rájuk. Csak arra a pillanatra, amikor odajött hozzám, és testvéreimhez egy kedves néni, és egy aranyos kislány, és elkezdtek bennünket nézegetni. Az akkori gazdám is ott  volt, valamit nagyon magyarázott, olyasfélét, hogy ezt az eleven kutyát, vagyis engem, nem javasol bérházba. Annak udvar kell, és sok-sok mozgás. Mert egy Jack Russel Terriernek nagyon nagy a mozgásigénye. Hogy miért lettem Jack Russel Terrier? Mert volt annak idején egy tiszteletes, aki nagyon szeretett vadászni, de a kicsi kotorékokba nem fértek be az ő nagy  vadászkutyái. Voltak neki tacskói,  meg terrierek, és azzal kísérletezett, hogy a több fajta kutyából hogyan tudna egy kisebb méretű, eleven, ügyes, semmitől sem félő vadászebet kitenyészteni. Arra tenyésztették ki az őseimet, hogy kiugrassza a föld alatti kotorékukból a rókákat és borzokat, amelyek így már lelőhetőek. Parson Jack Russell angol plébános volt az, aki kitenyésztette az én fajtámat a drótszőrű foxterrier és más angol terrierek keresztezésével.

Mivel nekem azok az emberek nagyon szimpatikusak voltak, akik ott nézegettek bennünket,  és azt is éreztem, hogy valami nagyon szomorú dolog történhetett nemrégiben az életükben. Így hát gyorsan odaszaladtam hozzájuk farkcsóválva, és ahogyan leguggoltak, hogy elérhessem az arcukat is, ki is használtam az alkalmat, egy hatalmas puszit nyomtam leendő gazdáim orrára, és megnyalogattam a kézfejüket.  Mert akkor már tudtam, hogy ők lesznek a következő gazdáim. Őszintén szólva utáltam ott lenni, az egy nagy, koszos, tanyasi udvar volt,  a testvéreimmel meg sajnos nem tudom, mi történt.

De az utazás, amíg hosszú-hosszú órákon át végre hazaértem új lakhelyemre, hát az maga a pokol volt számomra. Annyiszor, de annyiszor szerettem volna megállni, mert iszonyatosan hánynom kellett, állandóan öklendeztem. Láttam pedig, hogy a nagygazdi óvatosan vezet, de akkor is: én nem utaztam még soha az előtt autóval. Ez az élmény elég maradandó nyomott hagyott bennem, mert valahányszor kocsival utazom, mindig rám jön a hányinger. Később is elő-előjöttek ezek az autós „tengeri” betegségek, gazdám nagy bosszankodására. Pedig ők tényleg mindent megtettek, először csak kicsit utazgattunk, aztán egyre többet, de az autó azt hiszem soha nem lesz a kedvenc közlekedési eszközöm. A tömegközlekedésről majd később írok.

Szóval, amikor beléptem abba a kis lakásba, hát tisztára be voltam zsongva. Olyan, de olyan gyönyörű volt minden. Fonott bútorok a konyhában, a szék teteje vesszőből, sok szép háziszőttes színes futószőnyeg. Húúúú, itt aztán erősíthetem a fogaimat. Sikerült is! Mindent megrágtam, ami a közelemben volt. .Még a kisgazdám kis sámliját is, amit talán még kisgyerekkorában kaphatott. De hogy a „nagymamám” - kisgazdim anyukája - rattan garnitúráját is kikezdtem a konyhában, hát az elég meredek volt ,finoman szólva nagyon nem örültek, hogy azt is megrágtam. De hát valamivel csak erősíteni kellett a fogaimat, és azok a fránya gumilabdák erre a célra nem feleltek meg.

Összeült a három tagú testület, hogy nevet válasszanak nekem: Volt egy fiatal ember, ő lehetett a kisgazdim tesója, akit ritkábban láttam, mert valahol távolabb élt. Őt is nagyon szeretem, ő lett a fogadott "apám". Aztán az a kedves lány, aki a kisgazdim lett  (vagy nevezzük anyámnak), a nagygazdimat meg elneveztem  nagyanyámnak. Szóval volt egy apám egy anyám meg egy nagyanyám.

Hallottam, hogy találgattak, milyen nevet is kellene nekem adni, ha már a gazdám nem adott.

Fiú vagyok….vagyis annak születtem….de erről is majd később.

Ezért fiú neveket keresgéltek számomra, de valahogy látták rajtam, hogy nekem sem tetszik, meg ők sem tudtak választani. Vettek nekem egy teniszlabdát, meg más, kisebb, tömör labdákat, amiket én sorra szétrágtam, lebontottam, stb., de amikor felpattintották, iszonyatosan magasra tudtam a labda után ugrálni. Így lett hát a nevem Lufi. Igaz, az inkább száll, és nem pattog, de ezzel a névvel egészen jól megbékélt mindenki. Ráadásul, mivel elég mókás jószág vagyok, illik is hozzám ez név. A szomszéd boltos néni mikor meglátott a kisgazdimmal, azt javasolta, ha majd nagyon koszos leszek, tegyenek be a mosógépbe egy kímélő gyapjúmosásra. Na még csak az hiányzott volna. Amikor így is mindenhol hányingerem van, ami gyorsan forog. Nem úgy a buszokon, villamosokon. Azt még úgy el is viselem, igaz, néha iszonyatos hangja van egyiknek-másiknak, meg nagyokat zötykölődik, de azt valahogy mégis jobban bírom. No meg kifejezettem élvezem, amikor a többi utas mind engem bámul. Na olyankor el is felejtem, hogy hányinger is van a világon. Negédesen rájuk vigyorgok, és már mennék is közelebb hozzájuk, hogy megsimogattassam magamat, de a gazdám úgy visszaránt a pórázzal, hogy ihaj.
Ezzel már tudom is, hogy hol a helyem. Rendre vagyok tanítva és fegyelmezetten kell közlekednem.

Sok-sok küszködés után szobatiszta lettem gazdáim nagy örömére, és szépen cseperedtem.

Ekkoriban történt, hogy a gazdim sokat sétált velem esténként egy parkba, ahol egy magas szőke fiúval és a két –hm…hát hogy is mondjam – elég unszimpatikus, és elkényeztetett kutyusával naponta találkoztunk. Utáltam is őket, meg folyton az általam szerzett botokon veszekedtünk, amit én nagy boldogan vittem a fogaim között és közben átugráltam az összes nyírott sövényen, ami csak létezett a parkban. .Tisztára mint egy díjugrató ló. Én nem ismerem a „Százegy kiskutya” meséjét, csak hallottam a gazdimtól, de a történet, ahogyan ezzel a szőke fiúval összeismerkedett, valami hasonló sztori lehetett. Ettől fogva nagyon-nagyon sokáig boldogan, békésen sétálgattunk, és sajnos el kellett viselnem a fiú kutyáinak társaságát. Valljuk be őszintén, nekem nem voltak túlságosan szimpatikusak. A kutyák, vagyis miattunk mindig volt valami vita. Aztán később úgy éreztem, más miatt is volt vita a kisgazdám és a fiú között. Ettől kicsit rossz érzésem lett.  

Nekem egy Sára nevű kutyatárs volt a kedvencem a csapatból, akiket a parkból ismertem. Egy szép, okos és előkelő "hölgy". Olyan szép, karcsú teste volt, elegánsan járt, szép volt a tekintete. Szóval beleszerettem. De a szerelmem viszonzatlan volt.   De egyszer csak történt velem valami. A gazdám elvitt az állatorvoshoz, és ott elaludtam egy időre, és mire fölébredtem, nem voltam többé férfi. Nagyon fájt, és lelkileg is megviselt. De legalább a gazdám örömére így kissé nyugodtabb lettem. Bár előfordult velem egy alkalommal, amikor már egészen jól tudtam közlekedni, hogy a gazdámat egyszer csak nem találtam a parkban. Nagyon megijedtem. Gondoltam hazajött. Elkezdtem futni hazafelé, át az úttesten, a zebrán, ahogy a gazdám tanított. Amikor piros volt a lámpa, megvártam, míg zöldre váltott, és utána usgyi tovább hazafelé. De sajnos a gazdim nem volt a bérház bejáratánál. Vártam, vártam, nem tudom mennyi idő telhetett el, amikor egyszer csak megjelent a gazdim. Iszonyatosan rohant felém, én úgy, de úgy örültem, hogy mégiscsak megtalált, de ő nagyon leszidott, amiért eljöttem mellőle. Persze tudom, a szidást azért kaptam, hogy máskor ne csatangoljak el, mert bizonyára a gazdim nagyon megijedt, hogy talán elütött egy autó útközben.  

Amit még nagyon szeretek a parkokban: az elhullott madarak tetemeit rágcsálni. Az olyan fincsi. De a gazdám azért is nagyon haragszik.Szerinte nagyon büdös, és gusztustalan.

Lassan két éve, hogy elhagytuk a lakásunkat, ahol anno a rattan bútorok rágásával edzettem a fogaimat,  fölköltöztünk a fővárosba. A gazdám albérletben lakik, egyedül egy kis lakásban. Nagyon jó helyre költöztünk ám, mert ott van a közelben a Gellért-hegy, és naponta ott sétálhatok, és csavaroghatok, de a gazdám hívó hangját mindig meghallom. No meg hát a túristák! Az egy külön élmény. Imádnak engem! Mert hogy olyan édi, cuki fejem van, és képes vagyok mindenkihez odaszaladni egy simizésre. Ja, és a padon ülő szerelmeseket is módszeresen meg tudom zavarni a jelenlétemmel. Vagy kiprovokálom, hogy dobálják nekem a labdát, vagy csak odamegyek hozzájuk is, hogy kicsit vigyorogjak rájuk. Olyan jó érzés látni amikor az a sok szomorú ember boldog,és mosolyog.

De a víztől egyszerűen iszonyodom. Egyszer levitt a gazdám és a „nagymamám” egy  alkalommal - amikor meglátogatott bennünke - , a Dunapartra. Ahogy csapódott a víz a parthoz, mindig el akartam kapni egy botot, amit a víz dobált közelebb a parthoz. De nemhogy még közelebb mentem volna a bothoz, hanem mindig visszahőköltem. Pedig elhihetitek, nekem a bot a kedvenc játékom, de azért az életem árán inkább nem kell!

Na meg egyszer esőben ki akartak vinni sétálni. Soha sem fogom elfelejteni. Ahogy kiléptem az ajtón, és észrevettem, hogy esik, olyan szemrehányóan néztem a gazdáimra. Csak nem gondoljátok, hogy én ebben az időben kilépek az utcára? Hiszen az vizes! Elázik a bundám. De idővel ezt is meg kellett szoknom, mert előfordul, hogy esőben sétálunk.

Mostanában nagyon sokat dolgozik a gazdim, sajnálom is szegényt. Meg magamat is, mert kevés ideje jut rám. Most már van másik lakótársa, egy aranyos lány, őt is nagyon szeretem.

Nem tudom, mi lesz a sorsom, de egy kutyának az élete néha nem egyszerű. Amikor olyan élethelyzetek vannak, hogy döntenek a sorsom fölött, mert a gazdának a munkái miatt kevés ideje van rám, vagy más országba kell költöznie. Lehet, hogy nemsokára velem is ez fog történni. Hallottam valami több kutyusos, lovas, kisgyerekes családról beszélgetni. Remélem szerencsés leszek és találok új barátokat. Tudjátok,egy kutyus mindenhol jól érzi magát, ahol elfogadják a szeretetét. Mert egy kutya a szeretetért nem vár semmit cserébe. Csak egy buksi simogatást, és az nekem éppen elég. És akárki is lesz a gazdám, mindig hálás leszek, hogy amíg élek, gondoskodnak rólam.

A kisgazdimat pedig soha nem fogom elfelejteni.

K.E.

Miskolc, 2011. május

Ez nem én vagyok, de a fejem hasonló ehhez a kutyuséhoz

Párácskák

Álltam a patak közelében egy január-végi hideg, kissé ködös vasárnapon. A napsugarak bágyadtan erőlködtek, hogy áttörjenek a felhőkön keresztül. A munkaidő végeztével a buszra várakoztam. Hm…furcsa.., már többször észrevettem magamon, hogy mindig olyankor jönnek a gondolatok, amikor egyedül vagyok, és várakozom. Így talán jobban belemerülök az apró részletekbe.

Még a munkahelyi dolgok kavarogtak a gondolataimban: azoknak a gyermekeknek a sorsa, akikkel nap, mint nap találkozom a munkám során. Akik arra a sorsra jutottak, hogy az állam nevelje őket, mert valamilyen oknál fogva kikerültek a szegényes - de számukra mégiscsak az igazi – családi légkörből. - Tetszik tudni, az én anyám olyan finom pampuskát tud csinálni! – szokták emlegetni. Már akinek van kire emlékezni. Sajnos hosszú-hosszú reményteli várakozás után sokszor az emlék is odavész.

Fáztam, és sétáltam fel- alá a megállóban. A közelemben egy patakocska csörgedezett a medrében. Különös volt most ez a patak. Mintha gyorsabban sietne, mint általában. Szinte mindennap látom. Óh – jutott eszembe mosolyogva – hiszen a patak már érzi a Tavaszt! A hegyekben leolvadt, felgyülemlett hó most kissé felduzzasztotta, s azért igyekezett tovább folyni, hogy kényelmesen elférjen a medrében.

A meder szélét sűrűn benőtte a gaz, a fű, odébb a nádas is. Az elszáradt növényeket belepte a dér, s a rátelepedett dértől elnehezült fűszálak fáradtan hajoltak a patak vize fölé. De a patak nem volt fáradt, sietett lefelé. Néhol egy-egy kisebb faágat magával ragadott, majd kisodorta a part széléhez, ahol az ág megakadt egy fűcsomóban. A víz viszonylag tiszta volt, de nem lehetett az aljáig látni. Föntebb, pár méterre tőlem még egy pici vízlépcső is volt, még odébb egy keskeny, de viszonylag erősnek tűnő hidacska vezetett át a patakon. Azon át szoktak közlekedni azok az emberek, akik a patak túloldalán laknak, fönt a lankás domboldalakon.

Ebben a nem túlságosan barátságos időben, ott a patak közelében mégis volt valami titokzatos! Varázslatos! Mintha én is egy elárvult kisgyermek lennék egy sejtelmes, titokzatos mese kapujában, ahová félve merek belépni. De mégis bemerészkedtem.

A víz sebesen szaladt, csobogott, és a patak fölött szállongó sűrű vízpárák elkezdték tündéri játékukat: kacagva, kuncogva kavarogtak föl, az ég felé. Mintha fogócskáztak volna egymással, a nevetésük pedig visszhangzott a hűvös szélben. Olyanok voltak, mint a pajkos, kisgyerekek: hófehér gyermek-angyalkák. Időnként összegabalyodtak, majd ismét szétváltak. Egyikük kisebb volt, és fürgébben szállt fölfelé, másikuk nagyobbacska, kissé lomhábban ment társai után. Követte őket egy még termetesebb, ő lehetett az édesanyjuk. - Kicsikéim, ne széledjetek szanaszét, és vigyázzatok egymásra! – mondta nekik, de ők nem hallgattak a jó szóra, huncutul mosolyogva szálltak tovább.

Aztán megláttam egy gyöngécske, kicsiny párácskát. Olyan védtelen, bátortalan, félszeg volt szegényke! Próbálta beérni testvéreit, de ő nem volt olyan ügyes, mint a többiek. - Várjatok meg kérlek! Ne hagyjatok itt! – kiáltott könyörgően utánuk. Már-már lefelé biggyedt a szája a kicsi párácskának, a szeme könnybe lábadt, de a kigördülő könnycseppecske hófehér arcocskájára fagyott. Édesanyja türelmesen megvárta, s végül utolérték a többieket.

A nap elbújt a ködös felhők mögé, néhány hópihe kezdett szállingózni. Csak egy csillogó hópihe az arcomra hullott: annak a szomorú, kicsi párácskának a könnycseppje.

A vízpárák egyre sűrűbben keringtek a patak fölött, és szálltak tovább fölfelé, hogy majd a magasban ismét összetalálkozzanak.

Hazaértem....

Azóta eltelt pár hét, és eltelt pár alkalom, várakozás a patakparton. Az idő enyhébb lett, a köd felszállt, a Nap is kisütött. Végre közeleg a Tavasz.

Néztem ki az ablakomon, messze a patak irányába. Bámultam a kék eget, és a bárányfelhőket. Vajon hol lehet most az a szomorú szemű párácska? Ott van közöttük? Talán már nem is szomorú, hiszen odafönt egy nagy, békés családban él, testvéreivel, szeretteivel együtt, egy hatalmas, sűrű, hófehér felhővé válva, mely békésen kúszik odafönt.

Egyszer talán újra látom a gyönge kis párácskát és társait, a patak fölött…..


K.E.
Miskolc, 2011. február 28

Az öreg tanító rózsái

Kisiskolás lányka lehettem, amikor nyaranta édesanyámmal időnként eljártunk a falutól nem messze, a Tisza egyik ártéri termőföldjére, a Babócsába. Legtöbbször kukoricát vetettünk oda, miután levonult a tavaszi ár. Amikor a kukorica már kikelt, vetettünk  mellé futóbabot, hogy majd ha a bab is kikél, a kukorica szárára tekeredjen. Édesanyám kapával vágta a földbe a fészket, én meg dobáltam a babszemeket. Némelyik évben mákot is termeltünk saját használatra, amit a nagy ház padlásán szárítottunk, majd az udvaron csépeltük, szitáltuk.

Lakott ott a Babócsában egy nyugdíjas tanító házaspár, akik gyümölcstermesztéssel foglalkoztak. Lehetőleg olyan fákat ültettek, amelyek akár évekig is jól tűrték a gyorsan levonuló tavaszi áradásokat. A házaspár egy cölöpökre épült házban élt, a ház mellé egy csónak is volt kötve, mert nagy víz esetén már csak azzal tudtak kilépni a házból és eljutni a töltésig. Onnan meg általában biciklivel jártak a faluba. 

Aztán volt az a nagy tiszai árvíz, 1970-ben. A teherautók éjjel-nappal hordták a homokot, az emberek meg fáradhatatlanul rakták a homokzsákokat, őrizték a gátat. Olyan magas volt a vízállás, hogy majdnem átcsapott a töltésen a víz. Időközben beköltözött a faluba az idős tanító házaspár is, éppen a szemközti házunk kertje végében volt egy üres porta, azon egy régi istálló épület. A házaspár mindent hátrahagyva bemenekült oda, otthagyva értékeiket, személyes holmijaikat a Babócsában. Csak a tudást hozták magukkal, amit néptanítóként átadtak az utókornak. 

A falu népe hetekig rettegett, míg végre elkezdett csökkenni a vízállás. Az áradás után mindenki új reményekkel fogott hozzá a kertek, és a termőföldek bevetéséhez, de a tanító házaspárnak a Tisza-térben nem maradt semmije. A gyümölcsfákat a hatalmas áradás tönkretette, a házat és a benne lévő dolgokat elsodorta. Így elkezdték új életüket abban a rozzant istállóban. 

Kitakarították, a padlóját, falait betapasztották, mésszel hófehérre lefestették, fertőtlenítették. Az épületet két részre választották, egyik volt a konyha, másik a szoba, az elején keskeny tornácot húztak fel. Ott élték életük hátralévő részét. 

A régóta műveletlen kertet felásták, és elkezdtek kertészkedni. Előbb csak kevéske zöldségfélét vetettek bele, ami elegendő volt a saját megélhetésükhöz, majd kis facsemetéket ültettek, amelyekből eladásra is neveltek. Később Klárika néni rózsákkal kapcsolatos szakkönyveket vásárolt, Pista bácsi pedig rózsákat ültetett. 

Évről évre azt vettük észre, hogy a kertjükben egyre több a rózsa, melyek egyre szebbek voltak. Ugyanis a rózsákat nemesítették. Egyik színt átvitték egy másik rózsára, így igazán szép, egyedi színű virágok születtek. Csodálatos bolgár kertészetükből egyre többet értékesítettek eladásra is. 

Édesanyám időnként gyümölcsöt vitt nekik. Finom, nagy szemű kajszibarackot, amit ők néhány szál rózsával viszonoztak. 

Majd egy napon a nyár közepén mindketten átmentünk megnézni a rózsakertet, hogy kiválasszuk magunknak azt, amiből majd késő ősszel ültetni szeretnénk a saját kiskertünkben. Pista bácsi fogott egy metszőollót, és végigvezetett bennünket a rózsái között, miközben mindegyikről történetet mondott, csodálatos szépséggel, és élettel ruházta fel őket, mesélt a színek jelentéséről. Olyan lelkesen beszélt róluk, hogy élvezet volt hallgatni. Minden rózsának különleges nevet adott, de volt, amit a feleségéről nevezett el: Klárika. Miközben járkáltunk a tövek között, egy-egy szálat levágott metszőollóval. Az alsó töviseket szépen levagdosta, hogy meg tudjam fogni azokat. Majd odaértünk egy különösen szép, mélybordó színű rózsához. Megálltunk fölötte, mert látta, hogy csodálkozva nézem. „La couer de la femme” - A Nő szíve. – mondta. 

Tizenéves lányka lehettem akkor, de annak a rózsának a színére, illatára még ma is emlékszem. Levágott egy szálat, ideadta: - Tessék, ez a tiéd, ugye milyen szép? - mondta a tanító úr. Bódítóan édeskés illatú, meleg, bársonyos szirmú virág volt. 

Később elkerültem otthonról gimnáziumba, és a kollégiumból csak ritkán jöttem haza. 

A tanító házaspár egyre öregebb lett, kevesebb volt a veteményesük, de a rózsáik évről évre egyre szebbek voltak. A rózsanemesítésben lelték minden örömüket. Szeretettel ápolták, gondozták azokat. A "Nő szíve"- ből édesanyám kertjébe is került egy tő rózsa, meg néhány másik is. 

Addig a kertünkben nem voltak csak egynyári és hagymás tavaszi virágok, mint Tulipán, Gyöngyvirág, Nárcisz, Jácint, Ibolya, Dália, Tátika, Viola, Petúnia meg Borsikafű.  Évről évre vettünk egy-egy különleges rózsát a tanító úréktól, így a mi kertünk is egyre szépült. 

Leérettségiztem, munkába álltam, majd férjhez mentem, teltek az évek. A legelső közös otthonunk kertjébe még tőlük vettem a rózsatöveket, de akkorra már sok szép rózsájuk elpusztult,.... válogatni kellett. 

Pár évvel az után az idős házaspár szép csendesen eltávozott az élők sorából. Egyik évben Klárika néni, másik évben Pista bácsi egymást követték.

Időnként meg-megállok egy virágbolt ajtajában, bámulni a szebbnél szebb rózsákat. De a "Nő szíve"-hez hasonlót sehol sem találok. Sem azt a színt, sem azt az illatot.  Sokat gondolkodtam, miért is adhatta azt a nevet a tanító úr a rózsának? Talán valamit tudott a női szív rejtelmeiről. Olyat, mint kedvesség, melegség, szelídség, vágyakozás, szerelem, érzékenység, szenvedély. 

Mi, Nők ilyenek vagyunk, s ha néha tüskékkel felvértezve, de szelídséggel, érzékenységgel, lelkünk bársonyos finomságával tudunk szeretni, anyaként, nőként egyaránt.  

K.E.

Miskolc, 2014. február 18.

Honvágy

Azon a délutánon gyönyörűen sütött a nap, és különösen meleg volt. A tenger vize már hűvösebb lehetett, mert egyre kevesebb embert láttam fürdeni. Elmentem egy távolabbi szegletbe, ahol kevesebb a turista.

Keresztülsétáltam egy hatalmas parkon, ahol többnyire kutyákat sétáltattak, itt-ott fiatalok üldögéltek a füvön, vidáman beszélgetve egymással. Lejutottam ismét a partra egy kanyargós keskeny ösvényen. Bámulatosan szép volt ez a partszakasz. A sétány telis-tele volt ültetve szebbnél szebb, különleges virágokkal, melyeket azelőtt soha sem láttam. Majd lejutva a partra egyik oldalról vöröses színű löszfal magasodott fölém, másik oldalról a betonozott part szélén a tenger hullámai morajlottak.  A tenger felőli oldal korláttal volt szegve, mert itt különösen mély volt a víz. 

Horgászok sora álldogált a korlátnak támaszkodva, egymástól tisztes távolságra, hogy ne zavarják egymást. A korlátszalag itt-ott megszakadt, ahol lépcső vezetett le a tengerbe. 

Távolabb a horgászoktól egy család fürdött a kicsit sekélyebbnek tűnő részen.  Vastag úszómez volt rajtuk, ami védte a testüket a hideg víztől.  A fiúcska az édesapjával együtt haladva úszott végig a part mentén, szépen, nyugodtan, tempósan. Az anyuka pár méterrel távolabb a parttól evickélt a tengerben, miközben a kislányát biztatta,  hogy ússzon oda hozzá, de a kicsi félősen,  görcsösen kapaszkodott a lépcső melletti korlátba. 

Lassabbra vettem a sétámat, mert kíváncsi voltam, mi fog történni.

 - Nem merek, félek, fázom. – kiabált a kislány kétségbeesve. Az anyukája messzebbről bátorította:

- Ne félj, itt a mami, vigyáz rád. 

A kislány végre elrugaszkodott a korláttól, és sűrű karcsapásokkal elindult édesanyja felé.

 – Ugye mondtam, hogy fog ez menni?  Ügyes vagy! 

- Hm…. kedves család – gondolkodtam el egy pillanatra, mosolyogva, majd visszasétáltam a horgászokhoz.

Egy szikár férfi horgászott azon a helyen, ahol le tudtam menni a lépcsőn a partig.  Széles karimájú  kalapot viselt, szájában cigaretta lógott, bőre naptól cserzett. Halkan köszöntem neki, hogy ne zavarjam, majd lehúztam a szandálomat, és halkan, mezítláb lépkedtem lefelé a lépcsőn. Lentebb leültem, hagytam, hogy a lábaimat időnként elérjék a hűvös hullámok. 

A Nap még erősen sütött, de már lenyugodni készült. A sugarai tükörként csillámlottak a tenger felszínén.  Néztem a fölöttem sorakozó horgászokat, végig a korlátnál.  Egyre-másra dobálták be az úszóikat a tengerbe, hangos suhogással.  Ahogy alulról fölnéztem a vízbe nyúló zsinórokra úgy sütött a rájuk a Nap, mintha azok valami ezüst selyem fonalak lettek volna.

Kellett ez a csönd nekem.  Szívtam magamba a sós tenger illatát. Időnként néztem a kalapos férfi mozdulatait.  Bámultam a messzeségbe az Óceán fölött, ameddig a szemem ellátott. Néztem a víztükröt, élveztem a Nap melegét. De nem éreztem az orromban a levágott búzatábla illatát, nem hallottam a parton a tücsök ciripelését…., és hirtelen könnyek szöktek a szemembe….

K. E.

Torquay, 2013. szeptember 3.