Munkanélküli lévén abban a „szerencsében” volt részem, hogy sok
szabadidőmben gyakran járhattam a természetet. Csodás "kegy" volt ez
számomra, amikor nap mint nap állást kerestem, és a bérház üresen kongó falai
közül kimenekültem a szabadba a mindennapos gondok elől.
Idén ősszel is gyakran ki-kimentem a Bükkbe, a Zemplénbe. Jártam
a természetet, és figyeltem, ahogyan napról napra fénylő aranyos színnel hintette
be a zöld leveleket Isten színpalettája. Kezdetben szép sárgára, majd egyre
inkább aranyszínűvé változtak a levelek, némelyek viszont tüntetően vérvörösre
változtatták színeiket. Vannak egyes cserjék, melyek még most is pirosan
tündökölnek a novemberi szélben az országutak mentén.
Délutáni sétámra indultam nemrégiben, amikor megfigyeltem, hogy
a fák árnyai gyorsan, álmosan, üresen elnyújtóztak a rozsdabarna
falevelek puha takarójával fedett avar-ágyán. A nap sugarai mosolyogva
simogatták, dédelgették a lehullott leveleket, hogy jól átmelegedjenek a hűvös
talajon, és úgy védjék azt, mint egy puha, meleg dunyha. Az árnyak jólesően
nyújtóztak el, de a nap egyre csak vesztett az erejéből. Az árnyak
elhalványultak, majd beleolvadtak a vastag avartakaróba.
Másnap nem lehetett látni a napkeltét, és bánatukban a fák sírni
kezdtek. Óriási köd lepte be távol a mezőt és a fák között is ködpára
terjengett. Majd lassan fölemelkedett, s kezdett kitisztulni az ég. De a
magasabb hegycsúcsokat továbbra is köd lepte, néhol vékony hótakaró is. -
Lassan lépdelve közelít a Tél.
Nem tudom, amikor az Isten az eget, és a földet teremtette,
hogyan adhatott ilyen gyönyörű színeket: az ég kékjét, a vörös naplementét, az
Ősz sárga-barna és vörösben pompázó színeit. Amikor a napfényben még utoljára
élvezheted ezt a csodás színkavalkádot, olyan elemi erővel tölt fel, mintha
újból szerelmes lennél. Képes lennél átölelni a világot. Ami beivódik az
agyadba, az emlékezetedbe, s ott lüktet a szívedben, a lelkedben. Ebben a
csodás harmóniában csendben ballagtam a fák alatt, ....néma csendben! Semmi
madárdal, semmi zaj nem hallatszott. Néma volt az erdő. Egyszer csak feltámadt
a szél, meglebbentette a ködös fák ágait, felnéztem rájuk, s láttam, ahogyan a
levelek végső lemondással elgyengülve leváltak ágaiktól és a lenge szélben
szállongva, kavarogva lehulltak az avarba. Megadták magukat Isten akaratának. A
levelek még ide-oda sodródtak a szelek szárnyán, mint ahogyan sok ember is
sodródik céltalanul. Majd beleütközve egy-egy akadályba megtapadtak a mohás
talajon, sziklahasadékokban vagy egyszerűen csak leejtette a szél lágyan,
puhán, és szétterítette azokat a talajon.
A Nap még utoljára rájuk mosolygott. Jóságos szempillái alól
búcsút intett. Nem örökre, csak hosszabb pihenőre. A színei eltompulnak, a
természet immár lenyugszik, az Ősz végül aludni tér.
K.E
Miskolc, 2012. november 3.)
Őszi Bükk
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése