Karácsony előtti hangulat

A lányom éppen TV-t nézett, én meg azon gondolkodtam, mire is vágyom mostanában.  Megpróbáltam papírra vetni a gondolataimat, mint már többször is az utóbbi időben. 

Karácsony előtt mindig elgondolkodom a "hátam mögött hagyott",  elmúlt évekről: - Mit is kellene másképpen csinálni? Hogyan is lehetne másképpen élni? Közeleg az ünnep, de a hangulata már korántsem olyan, mint régen volt. Kimondhatatlan hiányérzetem van. Kisgyermek koromban szép volt ez az ünnep.

Több generáció élt együtt a nagy falusi házban, békében. Együtt ünnepeltünk szüleim, nagyszüleim, dédnagyapám körében. Szerény ünnep volt, de békés. Nem az számított, milyen drágaságok kerülnek a fa alá, hanem a szeretet. Fáradságos, kemény munkával dolgoztak a földeken az emberek, nem a külcsínért, mint napjainkban, hanem a mindennapi megélhetésért. Régen falun az asszonyok a gyermeknevelésen és a házkörüli munkán kívül sok esetben ugyanúgy kivették a részüket a földművelésből, mint a férfiak.

Amikor a falvakban a  családokat megfosztották a földjeiktől, mint megélhetési forrástól, a fiatalabb családfők elmentek messze, nagyvárosba munkát vállalni. Így tette ezt édesapám is. A családot ritkán látta, de annál nagyobb volt a szeretet. Szüleim között soha egy hangos szóváltást nem hallottam!

Emlékszem hideg téli estékre, amikor még a bátyámmal kicsik voltunk. A kis szobánkban édesanyám fölterített egy fehér lepedőt a ruhaszárító kötélre, azt használva vetítővászonnak. A kályhában pattogott a tűz, odacsücsültünk a közelébe, anyukám meg elővette a diavetítőt és mesélt nekünk. Hófehérkét, meg Csipkerózsikát, Hamupipőkét, Öreg néne őzikéjét...
A vasárnapi húsleves főzése közben anyukámnak arra is volt ideje, hogy friss tésztát gyúrjon a leveshez. Gondosan kinyújtotta a sodrófával, aztán mikor az már száradt egy picit, összetekerte, és egy nagy konyhakéssel elkezdte apró, vékony, egyenletes csíkokra vagdosni. Én meg csak bámultam a kis buksimmal az asztal szélére támaszkodva édesanyám szorgos keze munkáját, tán még az orrom is lisztes lett.

Mikor már nagyobbacskák lettünk, és megtudtuk, hogy nem a Jézuska hozza a karácsonyfát, akkor mi is szépen körbeálltuk a fenyőfát, és segítettünk feldíszíteni. Édesanyám arra is ügyelt, hogy a díszek össze ne törjenek. Olyan gondossággal pakolgatta el azokat évről évre, hogy talán még mindig ugyanazokat a gömböket, díszeket használja, mint annak idején. A fa tetejébe puha, selymes, kerekbe szőtt árvalányhajat akasztottunk. Olyan volt, mint egy angyalka.
Volt ám nagy öröm, mikor édesapám korcsolyát hozott haza mindkettőnknek! Olyat, amit egy kulccsal kellett föltekerni a vastag cipőtalpra. Arra ugyan már nem emlékszem, vajon egy tél folyamán hányszor kellett megtalpaltatni a suszterrel a kis bakancsunkat, de a lényeg az volt, hogy korcsolyázhattunk. Előbb kipróbáltuk az árok befagyott jegén, aztán meg a közeli Tisza-holtágon. Ha a szüleink tudták volna, hogy sokszor olyan helyre is elmerészkedtünk, ahol hajlott alattunk a jég, bizonyára jobban féltettek volna bennünket. Pedig milyen élvezet volt ott korcsolyázni, ahol simább volt, és látni lehetett a halakat a befagyott jég alatt! Persze én voltam az egyetlen lány, aki korcsolyázni tudott a környéken, ennél fogva a bátyám és a környékből összeverődött fiúk engem állítottak be kapusnak, ha jégkorong meccset játszottunk. Faágakból készítettünk ütőt, és egy kisebb fadarabkából meg korongot. Pörgött a fakorong a Tisza jegén, és mindig levetődtem, hogy ki tudjam védeni.

Amikor nagy hó esett, szánkóztunk a közeli Tisza-töltésről leereszkedve. De milyen szánkó volt az! Még most is megvan odahaza a nagy csűr padlásán.  A dédnagyapám készítette. Kézzel faragta ki a talpát, a vasalatot meg valami régi hordóabroncsból erősítette rá. Szép csinos, kis lécdarabkákat fűrészelt, azokat fölszögelte ülésnek, és az egészet szépen lefestette világos zöld festékkel. Jó erős kenderkötelet kötött rá, aztán  felváltva húzkodtuk egymást a hóban. Órák hosszat kint fagyoskodtunk, átjárt bennünket a friss levegő, kezünk-lábunk jéghideg volt, az arcunk pirospozsgás. De soha nem volt semmi bajunk.
Hazaérve lehúztuk a bakancsot a jéggé dermedt lábunkról.  Mikor nagymamám meglátott minket, összecsapta a kezét:
- Teremtő Istenem! Jó, hogy össze nem fagytatok! Na gyertek csak ide a sparherthez!
Azzal odadugta  a zoknis lábunkat a meleg vaskályha oldalához, amitől szinte égett a lábunk, és még jobban fájt, mint az előtt a hidegben. De egy idő után csak felmelegedtünk. A két tenyerünket meg összeszorította, s közben dörzsölgette, hogy visszatérjen beléjük az élet.
Vacsorára sokszor frissen fejt tejet ittunk, meg mézes kenyeret ettünk, nem volt változatos az étkezés, mégis egészségesek voltunk.
Igazából nem tudom, ebből a régi meghittségből mit sikerült tovább adnom a saját  gyermekeimnek. Azt hiszem, anyaként sok mindent.  Amikor kicsik voltak, rengeteget meséltem nekik. Mesekönyvekből, vagy csak úgy magamtól! Ami éppen eszembe jutott, de talán az volt a legigazibb történet, amit én találtam ki. Nekik is volt diavetítőjük, de jóval több filmmel, mint az én gyerekkoromban. Magnón hallgattak Halász Judit dalocskákat, Bambi-mesét. Fejlődött a technika, s már videón nézték a Mátyás király-, és Magyar népmeséket, Ludas Matyit, Nils Holgerssont, meg Vuk-ot.  Ezeket a meséket megőriztük, éppúgy, mint a készüléket, de később DVD-re váltva a filmek nagy többségét is újból beszereztük jobb minőségben. Itt sorakoznak szépen, egymás mellett a polcon, így bármikor elővehetjük még most is, ha nosztalgiázni támad kedvünk.

Amikor már növögettek, sokat beszélgettünk kis tetőtéri szobácskájukba húzódva, amíg édesapa dolgozott és vártuk haza.
Voltak hangulatos Mikulás- meg Karácsony-estek, de az évek múltával egyre több lett az ajándék, és az ünnep hangulata elvesztette régi varázsát, meghittségét. Felváltotta azt a rohanás, a sok munka, a család melletti tanulás, ünnep előtti kapkodás, gyors bevásárlás, sütés-főzés, hogy az utolsó pillanatra minden idejében elkészüljön, és megadjuk a látszatát a karácsony szép ünnepének.
Mindez a családi történet már a múlté, ugyanúgy, mint én gyermekkorom. Nem bírtam az iszonyatos tempót, anya akartam lenni, és emberként kiteljesedni.
Elváltak útjaink, de a gyerekeket egyformán szerettük.

Pár évvel ezelőtt egy hideg októberi napon éppen csizmát akartunk a lányomnak vásárolni, amikor megcsörrent a telefonom. A fiam hívott. A rendőrség elsőként vele közölte a szomorú hírt: -„Ismeretlen okok miatt áttért a menetiránnyal szemközti sávba, ahol frontálisan ütközött egy kamionnal"
- Istenem! - sírt kétségbe esve a lányom - Soha többé nem kérnék semmit, csak élne édesapa! Iszonyatosan szomorú volt akkor a karácsonyunk. Összeborulva zokogtunk egymás vállán.

De ahogy az idő egyre múlik, tompul a fájdalom és beletörődünk, hogy ami megtörtént, már nem lehet visszafordítani.

Azóta Karácsonykor a fa alatt nincs más ajándék, csak a SZERETET.

Sokat töprengek: - Vajon mi lesz a mi gyerekeinkkel? A mostani fiatalsággal? Akik már huszonévesen agyonhajszolják magukat?  Hiszen keveseknek adatik meg, hogy a szüleik lakást, autót vegyenek, mire az egyetemet, vagy főiskolát elvégezték. Mindezt nekik kell megteremteniük. Hiszen fontos az anyagi jólét, a szakmai elismertség, és 30 éven alul bizony kevesen házasodnak vagy vállalnak gyereket, mert nincs lakás, autó, anyagi biztonság. Sajnos ahogy egyre nagyobb az anyagi bizonytalanság, egyre kevesebb a stabil párkapcsolat is. Hiszen ebben az érzelem mentes, pénzközpontú világban sokan csak vergődnek, nincs bizalom, türelem!

- Hányan tudják közülük, mi az igazi boldogság? Hányan tudják mit jelent egy kedves mosoly, egy jó szó, egy ölelés, egy érintés? Mit jelent leülni csöndben a másikkal, figyelni rá és meghallgatni? Egyáltalán fontos ez manapság? Bizonyára fontos, hiszen mindannyian emberek, érző lények vagyunk! Csak a fogalmak az emberöltők folyamán valahogy átértékelődtek, más a mérce….

Még órákig mélázhattam volna magamban, de valami üzemzavar miatt hirtelen áramszünet lett. Mindenhol kialudtak a fények. A lakásokban, az utcán, szemközt a kórházban!
- Na, most mit csináljunk lányom? - kérdeztem  Zöldszeműt.
- Anya, félek a sötétben!
- Nosza lányom, húzzuk fel a redőnyt!

Odamentünk az ablakhoz, ráültünk a nagy fotel karjára. Szép tiszta volt az égbolt, bámultunk kifelé, néztük a csillagokat, és beszélgettünk.

- Hát ez az! Erre vágyom én! Beszélgetni azzal, azokkal, akiket szeretek!
A fiam már távol él. Álmai „országában", Skandináviában. Remélem édesapja látja őt "odafönt", és büszke rá, mint ahogyan  Zöldszeműre is.

Elkezdtünk halkan énekelni. Igaz, már éjszaka volt, de nem bántuk. Azokat a dalokat dúdoltuk, melyeket a lányom a magán-énekóráin gyakorolt: az „Örökölt szerelem" c. dalt, a „Hamvadó cigarettavéget", a „Pocahontas" című mese betétdalát:
- "Most minden föld a tiéd, hogy ha rálépsz, hisz élettelen, s birtokodba száll,  én ismerem a fűt, a fát a forrást, minden él, minden érez, csoda vár..." - dúdoltuk halkan.
Meg a „Padlás" c. musicalből: -„Lehet számtalan hely, ami szebb és jobb a mi Földünknél, lehet létezik Ő, aki többre képes az embernél. Néha ismeretlen távolba vágyom, néha megriaszt egy álom......",
a „Képzelt riportot": - „Arra születtem, hogy kisgyerek legyek...”

Gyertyát gyújtottunk. Fahéj-alma illatút. Leültünk a kis üvegasztalka mellé egy-egy párnára, és elkezdtünk földimogyorót rágcsálni. Dőlt a lányomból a szó:
- Hogy milyen rendes fiú is az a Tomi! Meg okos is! Matekból kész zseni, meg töriből is....meg ha én makacsul csak mondom magamét, akkor ő leállít: -  "Nem úgy van az kicsim!"
- Na de anya, én akkor is meg akarom neki magyarázni!
- Tudom lányom, téged nem lehet felülbírálni - vetettem közbe mosolyogva.
- Na jó, a végén mindig Tomi enged!
- Türelem lányom, türelem!
- Képzeld anya, orosz irodalmat is olvas! Dosztojevszkijt, Puskin-t - meg mást is....például Irwin Shaw- t! Vele biztosan tudnál legalább a könyvekről beszélgetni. - Nem is értem, miért ment közgazdásznak! - Meg átvisz engem a pocsolyán az ölében kutyasétáltatás közben, nehogy átázzon a cipőm.
- Nagy a szerelem kérem, ez még az a bizonyos „lilaködös állapot"!
- Jaj, anya, ne cikizz már! - vágta vissza.
- Jól van, kislányom, csak vicceltem, tudod, én is voltam szerelmes.
Elmesélte, mi volt a suliban, az órán, a barátnőkkel. Beszélgettünk a pályaválasztásról is. A sokadik verzió: most meg már dramaturg szeretne lenni ...De azért választ valami "polgári" foglalkozást is. Nemzetközi tanulmányok. Mert ez olyan "mindenrejó". Sőt még az is lehet, hogy stylist lesz . nem könnyű döntés ez egy ilyen sokoldalú gyereknek.

Én meg már elfelejtem, mit is akartam írni - vetettem közbe - mert már nem ugyanaz lesz a fejemben, mire visszajön az áram.
- Hát írd le anya! - bíztatott Zöldszeműm! -  Arany János is gyertyafénynél írt!

Nos, erre vágyom én! Ilyen hosszas, beszélgetős estékre! Kár, hogy ritkán fordul elő, és kár, hogy sokszor nincs kivel beszélgetni.
Hála Istennek, hogy áramszünet volt!

Lehetne többször is!

K.E.

Miskolc, 2010. november 22.

Mese a tökéletes és a tökéletlen fákról

Munka végeztével este nyolc óra után pár perccel kiléptem az idősotthon ajtaján. A krémszínű Viktoriánus épület széles, masszív egyszárnyú ajtaja akaratlanul hangosan csapódott be mögöttem. 

Az angol szeptemberi nyárutóban csodálatosan sütött a lágyan lemenő nap. 

Lassan, mélyen szívtam be a friss levegőt, hogy átjárja minden sejtemet.  A nap láthatatlan karjával simogatta az arcomat. A tiszta kék égen itt-ott fehér fátyolfelhők úszkáltak. 

A csöndet csak egy-egy autó zúgása zavarta meg. 

Lefelé indultam a megszokott gyalogösvény lépcsőin, levágva ezzel a hosszabbik utat két utca között. (Torquayben – lévén tengerparti sziklákra épült a város -  jellemzőek ezek a gyalogutak, amelyek a házakat körülvevő kőfalak közé építettek. Néha szinte végeláthatatlan hosszú, keskeny sikátorok kanyarodnak két kőfal között, sokszor pedig iszonyatosan meredek,és megszámlálhatatlan mennyiségű lépcsőfok visz fel a következő utcasorra.) 

Leértem a St.Matthew’s Road-ra, a kedvenc parkomhoz. A park két utca közötti sekély, elnyújtott háromszög alakú völgykatlanban fekszik és csupán néhány fát ültettek bele, így elég feltűnően nagy a szabad terület. A park minden évszakban csodaszép. Télen, amikor az éjszakai hideg után a dércseppek gyöngyözve olvadozni kezdenek a fűszálakról a reggeli napsütésben.

 

Kora tavasztól gyönyörű sárga nárciszerdő fonja körbe a park hosszanti széleit. 

Majd amikor azok elvirítanak és szárukat lekaszálják, pici apró fehér és sárga virágok milliói bújnak elő a puha pázsitszőnyegből.

Ősszel pedig a fák aranysárga levelei hullnak alá a zöldbe.

A füvet mindig rendszeresen nyírják, gondozzák.

Semmi különlegessége nincs ennek a mezőnek. Éppen az egyszerűsége miatt szeretem.

A  városhoz közelebb eső végén a St. Matthew’s Church áll, vörös homokkövekből épült kicsiny középkori templomocska, boltíves színes ablakokkal, tetején kereszttel.  A templom kertjében egy icipici temető van körbekerítve. Az elhunytakra a füves talajból itt-ott kibukkanó piciny emléktáblákkal emlékeznek.   

Lenyűgöző látvány fogadott  akkor este  az említett gyalogösvényen leérve. A lemenő nap sugarai bevilágították a parkot. A fák lombkoronáinak árnyai álmosan, hosszan nyújtózkodtak el a fűben. Megálltam és csak bámultam ezt a lenyűgöző fény-árnyék szépséget.

Úgy döntöttem, hogy kicsit elidőzök és megpihenek. Otthon nem vár senki, nincs miért sietni. Átmentem hát az utcán a parkba, és leültem a park közepén lévő padra megpihenni. 

Kényelmesen nekidőltem a háttámlának, a lábaimat kinyújtóztattam. A kis világoskék vászon hátizsákomat magam mellé tettem.  Hallgattam a madarak egyre zajosabb csiripelését, énekét, ahogyan titokzatos jelbeszédükkel egymást hívogatják esti nyugovóra, mielőtt végleg lecsendesednek. Élveztem a friss levegőt, szívtam be a fű friss illatát, és éreztem, hogy egybeolvadok a természettel. 

Szemügyre vettem a parki fákat. A középen álló fa egyenes törzsével, gömbölyű lombkoronájával maga a tökéletes, makulátlan szépség. Karcsú törzse magasra nyújtózik, gömb alakú lombkoronájában sehol egy esztétikai hiba, minden apró ága finoman kirajzolódik a sűrű levelek közül.  Mintha mérnöki pontossággal lenne megtervezve. Méltósággal magaslik ki a park közepén, mint egy királynő.  A másik kettő a park jobb és bal széléhez közelebb éppen ennek az egyetlen tökéletesnek az ellenkezői. Alakjukat tekintve rövidebb törzseik vannak, a koronájuk meg - mintha valami szélfútta borzos női frizura lenne - szanaszét ágazik le-fel, hajlik ide-oda és a földet éri. A tökéletes gömbölyű lombozatúval ellentétben  lehajló ágaikkal megvédenek az esőtől, sűrű lombjaik között madarak tucatjai bújhatnak el fészkeikben.

Ahogy átadtam magam az esti csöndnek, minden levegővétellel és minden szívdobbanással egyre inkább átvettem a természet ritmusát.

- Végre élek, lélegzem – gondoltam – milyen jó lenne mindig, minden nap ugyanígy…..

…….Egyszerre csak hallani véltem valami hangot.

- Olyan egyedül vagyok! – Hallottam egy szomorú sóhajtást a tökéletes szépségű fa irányából. – Behunytam a szemem, csöndben lélegeztem, de a hang egyre érthetőbben folytatta: - Bár csak közelebb lehetnétek hozzám! Sajnos tudom, hogy ez nem lehetséges, hiszen nektek ott vannak a gyökereitek, nekem meg itt. Túl hosszú ideje vagyunk lenőve,  hogy közelebb kerüljünk egymáshoz. Pedig milyen jó lenne!  Megérinthetnék egymás ágait és érezném, hogy nem vagyok egyedül. Milyen nagyszerű  érzés lenne! Ti ott  ugyanolyanok vagytok mindketten. Egyformák ..és így legalább párban vagytok. Hozzám nem hasonlít senki, nem jön közelebb senki. Hogyan adhatnék én menedéket bárkinek is? Hogyan adhatnék valami jót embernek, madárnak? Rólam biztosan azt gondolják, különleges vagyok, s bizonyára tartózkodnak tőlem! Nem tudják hogyan kell megközelíteni.

– Erre megszólalt a hozzám közelebb lévő tökéletlen fa, aki  így válaszolt:

- Boldog lehetsz, hogy ilyen csodálatos vagy. Örülj a szépségednek, még sokáig megóvhatod. Bízz magadban!  Erős vagy!

– Tudod – szólt a másik tökéletlen is -  kemény munka ám ennyiféle élőlénynek lombjainkkal menedéket adni. Folyton úgy  növekedni, tartani ágainkat bármilyen szélben, viharban, hogy minden madárnak menedéket adjunk, árnyékot az embereknek a napfény és eső elől. Viseljük el, hogy időnként pajkos gyermekek megcibálják az alacsonyra hajló ágainkat, vagy a szél megtépáz bennünket. 

– De legalább jót cselekedhettek másokkal. Hasznosak vagytok! – válaszolt a tökéletes -  Én viszont semmit sem teszek, csak úgy vagyok!…és ettől haszontalannak érzem magam. – folytatta. 

- Nem tudhatod, hiszen nem érzed, milyen iszonyú terhet cipelünk azzal, hogy ennyi sok madár fészkel az ágainkon.  Kérlek ne sajnáld ezt tőlünk.  Hálásak vagyunk, míg védelmet adhatunk, de egyszer majd megöregszünk, ágaink letöredeznek. 

Te viszont még akkor is szép leszel, egyre hatalmasabb lesz a koronád, vaskosabb, erősebb lesz a törzsed. Nem kell rajtad igazítani, alsó ágaidat időnként megnyesni, nem fognak neked fizikai fájdalmat okozni, mert te már most is tökéletes vagy….és az is maradsz.

– Kérlek, ne légy türelmetlen – szólt közbe a másik is - . El fog jönni a te időd. Lehet, hogy akkor mi már nem is leszünk.

-  Óh,  bárcsak lenne fizikai fájdalmam, még ha megtépáznak is. – Szólt a tökéletes fa -  Így viszont a lelkem lesz egyre üresebb. Úgy szeretnék egy kis örömet adni az embereknek és a madaraknak.

– Az idő, kedvesem, az idő! – szólt  az egyik tökéletlen.  - De én most szeretnék, míg üde vagyok és szép! – válaszolt amaz.

 – Akkor sugározd is azt! Észre fogja venni minden élőlény. A törzsedet át fogják karolni, és hozzád fognak bújni. Előbb egy kisgyermek, aztán egy fiatal lányka, vagy egy ifjú…esetleg mindketten…, aztán egy egész család, vagy egy egész iskolás csapat….Csak  bizakodj, erősödj, és századokon át te lehetsz  az egyetlen fa itt a parkban, akit a legtöbben megölelnek, akihez odatámaszkodnak., körbefognak. Mert a törzsed erős lesz….a lombkoronád pedig olyan hatalmas lesz, hogy árnyékoddal betakarod majd ezt a most még elég üres parkot.

 – Úgy érzem magam – mondta a tökéletes, mintha már lett volna egy előző életem egy előző helyen – Csak kiszakítottak gyökerestől valahonnan amikor még gyenge voltam és elhoztak ide.

 

-Látod, ha azóta is itt vagy, akkor márt most is elég erős vagy! Bízz magadban!  
Mi előbb elpusztulhatunk…., elszáradunk és egyszer majd kivágnak bennünket. Kandalló melege leszünk vagy egy másik pad ott a park túlsó végén, amire ráülhetnek az emberek...De  talán újraéled a gyökerünk, talán marad egy hajtás utánunk, és akkor továbbra is itt fogunk beszélgetni egymással, Te meg Én! – folytatta az egyik tökéletlen. - Csak akkor már te leszel a büszke bölcs, mi meg a gyönge, védtelen, akinek hozzá kell majd szoknia újból az esőhöz,  a szélviharokhoz. – és akkor majd te segítesz nekünk.

Hirtelen éreztem a bőrömön, hogy hűvösödik. A lenyugvó nap vörös sugarai egyre jobban elhalványodtak a távolban. Elindultam az egyik tökéletlen fa felé. Kíváncsian bebújtam az ágai közé. A madarak már elcsendesültek. Megdöbbenten vettem észre a tövében eldobott néhány papírhulladékot, és egy üres fém kólás dobozt. Valakik nem törődöm módon otthagyták a rendetlenséget maguk után, rábízva ezt a feladatot a park gondozóira.

Volt a hátizsákomban egy üres zacskó. Abba összeszedtem a fa alá dobált néhány szemetet, és kidobtam a zacskót a park végén lévő kukába.

Aztán közelebb lépkedtem a tökéletes fához. Néztem föl rá a magasba, bámultam a királynői koronáját. A kissé feltámadó szél meglebbentette kicsit a leveleit, de az ágai meg sem mozdultak. Csendben hallgatóztam, hátha mond még valamit. De szótlan maradt. …csak várt ott rám, hogy közelebb menjek.

Odamentem hát, hozzátámaszkodtam testemmel, és arcommal. Körbeöleltem a törzsét a karjaimmal. - Nem bántalak. Mindig szeretni foglak. Téged is és az összes többi tökéletes és tökéletlen fát – gondoltam kimondatlanul.

Mintha sejtette volna, mit gondolok, nyugalmat és melegséget sugárzott, amit a földből és a nap melegéből kapott.

Éreztem az ölelés gyógyító erejét.

K.E.

(Torquay, 2016. augusztus 21.)