Szajna-parti hangulat

Szabadságon vagyok. Ülök a forró nyár vêgi, szeptemberi estén a Szinva-parti város közkedvelt kávézójának a teraszán. Este 8 óra lassan és még mindig pokoli hőség van. Bemegyek jeges kâvét rendelni a pultnál, miközben kedves ismerŏst, baráti párt pillantok meg. Nem zavarom meg őket, hiszen ez az Ő közös estéjük, csak odaintek egy hello-t az arccal felém forduló férjnek. Megrendelem a jeges karamell ízű kávémat, vanília fagylalttal, tejszinhabbal a tetején. Igazi kalória bomba. Vissza kimegyek a teraszra, ott legalább mozog a levegő. Miközben várok az italomra, előttem az utcán mindkét irányban elhalad egy-egy villamos.

Jóleső érzés péntek este látni, hogy mégiscsak van élet ebben a városban. Nekem most minden jólesik. Egyszerűen a puszta érzés, hogy vagyok és élvezem a jól megérdemelt szabadságomat. Elsŏ az évben! A levegő még mindig fullasztó. Jönnek-mennek a  fiatalok az utcán, majd egy fiatal kisgyermekes pár megy el előttem. A gyermek egy 2 éves körüli kislány "hercegnő-ruhában". Angyalian édes. Észrevette, hogy észrevettem és mosolyogva követem a tekintetemmel. Ő szándékosan büszkén pózolgat, és lépeget a hercegnői ruhában, amiből a szülők mit sem sejtenek. Ez csak a mi kettőnk titka, a cinkos összemosolygás. Végül a kislány kezét fogò apuka mégis észreveszi, hiszen a kislány még mindig felém fordul. Az apuka büszkén mosolyog. Mindezek a pillanatok csak pár percet múlattak az időből, és a kedves fiatal pincérlány megérkezik a jeges, karamellás kávémmal. Élvezem kezem között a hűvös kávéspoharat, és lassan kavargatom a benne lévő szívószállal a pohár alján lévő jégdarabokat majd lassan szürcsölgetem a kávémat. 

A fiatalok jönnek-mennek az utcán. Szemben a Libri könyvesbolt, ahová még nem volt módom nyitvatartási időben benézni, de az elkövetkezendő napokban mindenképpen begyűjtök egy-két szépirodalmat. Már szinte elveszek ebben az esti karamellás ìzű, álmodozós nyugalomban, amikor egyszercsak egy hajlott hátú öregúr halad el előttem. Fehér ingben, szövet nadrágban, a fején kalap, s hirtelen először hátulról látva azt hittem nadrágtarto van rajta. Különös "figura" Azok a pántok a vállán egy tangoharmonikát tartanak a mellkasán. Az öregúr a közeli padra telepszik le, a villamos sínek mellé, a Frei kávézó közvetlen közelében. Érdeklődve várom a folytatást..

A baráti pár kijön a kávêzóból,  megâllnak előttem, örömmel köszöntjük egymást. Cinefest-re mennek, de még van idő. A hölgyek bemutatkozunk egymásnak, hiszen személyesen még nem volt szerencsénk. Hellyel kínálom a barátaimat. Csevegünk, rövid az idő, de sok a kérdés. Zsuzsa kedves hangja szinte kacag a levegőben. Dől belőlünk a szó,  élmények, vágyak, álmok, tervek...gyerekek, család. Sok a közös érdeklődés, kellemes a társaság. Hirtelen úgy érzem, ezer éve ismerjük egymást, és régi-új barátaimmal örülünk a viszontlátásnak. Menniük kell, elköszönnek, minden jòt kívánunk egymásnak. Kortyolgatom a maradék jeges kávémat. A harmonikás öregúr mintha csak erre a pillanatra várt volna, rázendít egy nótára Pedig nem is felém fordul, csak ùgy "elvan" magában a padon. Újra egy villamos halad el, igy nem tudom "kivenni" a harmonika dallamát. A villamos csilingelve, zörögve távolodik, a harmonika hangja felerősödik es hallatszik a "Francia tangó" dallama, s engem a muzsika  pillanatok alatt Párizsba röpít, a szerelmek és romantika városába, a Szinva mellől a Szajna partjára. 

Sétálok ott ezen a forró, késő nyári estében a  Champs Élysées sugárúton a hömpölygő tömegben a Diadalív irányába, majd vissza a Notre Dame és Eiffel torony felé, aztán leülök a  Szajna alsó rakpartján egy pohár pezsgővel a kezemben, lábamat a folyóba lógatva élvezem a hűs vizet és bámulom a közeli hídon ölelkező szerelmes párokat. A vállamat végigsimítja a hűs szellő. A muzsika elhalkul és én felébredek az "időutazásomból". A kávém már rég elfogyott, a muzsikás sincs már ott, ên is hazafelé indulok. Gondolatban hálával adózom a sorsnak, hogy ez valójában is megtörtént régen. Még pár percre megállok a Szinva partján, pár fotót készítek.  Elhagyva a belváros zaját már csak az út mentén parkoló taxi autók fényei és a még távolabbi két tornyú templom fényei látszanak. 

Lassan sétálok hazafelé és dúdolom a francia muzsika dallamát....

Karászi Edit

Miskolc, 2024.Szeptember 7.

Szajna-pati hangulat

Ha majd egyszer...

Ha majd egyszer …

Ha majd egyszer elhagyom Torquay-t, sírni fog a lelkem. Hiányozni fog minden, amiben ezen a gyönyörű helyen részem volt.

De addig …

…még gyűjtöm az emlékeket: a sétákat a parton, a tenger sós illatát, a csendben hullámzó vizet, ahogyan kisodorja az algák tömkelegét a partra és az algaszőnyeg zöldre színezi a partmenti homokot.

Megőrzöm a napfelkeltéket, ahogyan a kora reggeli pirkadó égbolton lassan, de egyre erősebben áttörnek a vörös napsugarak. Először lágyan, gyöngéden, mint egy hajnali ölelés, majd egyre erősebben törnek elő a felhők mögül, miközben a vöröslő fények kacagva megcsillannak a végtelen tenger felszínén, elemi erővel törnek elő egyre élesebben, s a vörös napkorong narancs színűvé változik, míg végül teljes fényével beragyogja a mindenséget. Emlékezni fogok minden egyes napfelkeltére.

De emlékezni fogok a napnyugtákra is, ahogyan a lemenő nap sugarai bevilágítják a part menti fehér házakat, s fényük ezüstösen csillog vissza a házak ablakairól, majd az egyre jobban lenyugvó nap lágy fényei narancssárgára változtatják az ezüstös színeket, melyek látványa örökre beleégett a retinámba.

Emlékezni fogok a kora reggeli fürdőzőkre a parton, akik bármilyen hideg is a víz, bátran megmártóznak és úsznak egyet, majd frissen, üdén a partra érve megtörölköznek, felöltöznek és csapatokba verődve, csevegés közben elfogyasztják a reggeli teájukat. A kisgyermekek és a fiatalok vidám nevetésére a  késő délutáni vízparton, a sirályok vijjogására és a nyári estéken kéz a kézben sétáló szerelmespárokra, az öbölben ringatózó jachtokra és vitorlásokra,  a távoli motorcsónakok berregő hangjára, s ahogyan fehér barázdát húznak maguk után a víz felszínén, míg egyik parttól a másikig érnek. Az öbölben ringatózó jachtokra és vitorlásokra.

Magammal viszem majd ezeket az emlékeket a távoli hazámba, és elmondom a Bükk hegység fáinak, szikláinak. De hazamegyek majd a távoli szülőfalumba is, leülök a szőke Tisza partjára, és csöndesen mesélni fogok neki.

Elmondom majd neki, hogy „a lányod hazatért”. Elmondom majd neki, mennyire végtelenül hálás vagyok azért, hogy abból a Tisza menti kis faluból, a nehéz, de szép gyerekkoromból „nagy utat tettem meg” idáig.  Elmondom majd neki, hogy amíg itt voltam, mennyit gondoltam az édesanyámra: a kedves mosolyára, a karcsú, törékeny termetére, a dolgos kezeire, arra a sok jó szóra, amit tőle kaptam egész életében. A pünkösdi rózsáira a ház előtt a kiskertben.  Elmondom majd sírva a szőke Tiszának, hogy idekint, ezen a gyönyörű helyen oly sokszor volt honvágyam, habár tudtam jól, ha végre hazamegyek, már semmi sem lesz a régi.  Belesírom majd a könnyeimet a Tiszába, mert eszembe fognak jutni az itteni emlékek is,  azt, hogy milyen hamar elszalad ez a gyönyörű élet. 

Elmondom majd neki, hogy amikor megérkeztem Torquay-ba, s kiléptem az állomás épületéből, megpillantottam a tengert, majd a parton végigsétálva tovább folytattam az utamat a Babbacombe Road-on, fel a Warberries-be egy állásinterjúra. 

Mesélek majd az itteni erdőkről is, a fákról, a virágokról. Az avart sűrű páfrány borítja, a fák törzseit vastag moha és borostyán öleli körbe.  Annyira csodálatos az erdőben járni, mintha egy tündérmesében volnék. Talán élnek is ott tündérek és koboldok. Különösen tavasszal csodaszép, májusban főleg, amikor „blue bell season” van. Az avar telis-tele kék virágokkal, és fehéren virágzó tengernyi medvehagymával.  Én csak csöndesen lépdelek, és hallgatom az erdő hangját, a szellő suttogását, a madarak énekét.  

Elmondom majd a történetemet a kedvenc kicsi parkomról Chelstonban, a közepén a tökéletes, a két szélén pedig a tökéletlen fáival, (olyanok, mint mi, emberek), s ahogyan a késő délutáni nap fényétől hosszan elnyújtózó árnyékot vetítenek a zöld pázsitra.  Mesélni fogok Cockington falu több száz éves nádfedeles házairól, az arborétum különleges fáiról, a domb tetején lévő kicsike templomról, a rózsakertről, és a park túlsó szélén lévő két kis tavat körbe vevő csodaszép azálea bokrokról, magnólia fákról, és rododendronokról, valamint a közeli nádas rétről, melyet egy csöndesen csörgedező kis patak szel hosszába. Sőt, mesélni fogok a sövényekkel körülhatárolt üdezöld devoni dombokról.

A Grand Hotelről, ami számomra nagyon különleges!

Mesélni fogok a csillagfényes, teliholdas éjszakákról is. A teliholdnak valami különleges bája és varázsa van. A tenger csöndes, a víz szinte nem is hullámzik. A tükörsima vízfelszínt bevilágítja a holdfény, a fehér csónakok és vitorlások méltóságteljesen pihennek az öbölben míg én a Grand Hotel előtt a víz szélén ülve csöndben bámulok a messzeségbe és filozofálgatva elgondolkodom az élet értelmén, keresem a helyem a világban, de rájövök, hogy semmit sem kell keresnem,  mert  minden a helyén van, beleértve engem is.

Itt és most is, amikor ezeket a gondolatokat és érzéseket leírom.

Torquay,

2024.05.19. (Pünkösd Vasárnap)

Az angyalok a foldon járnak😇

 Az angyalok a földön járnak 🙂 😇

Nem mondom, hogy könnyű évem volt, fizikailag es érzelmileg sem.. Vívom a magam harcát, és igen: a mosoly mögött vannak olykor könnyeim... és dolgozom rajta naprol napra, hogy jobbá tegyem az életem, de hiszem hogy egyszer az Isten, az angyalok, az égiek megjutalmaznak. 

Hálás vagyok azokert akik valaha igy vagy ugy hosszabb vagy rövidebb időre az életem részévé váltak. Hiszem hogy minden emberi találkozásnak oka van, és mindaddig tart mig “dolgunk van egymással ”.  Hálás vagyok érte, akár jó, akár rossz, legyen az egyszeri alkalom, egy évtized, vagy örök élet. Ugyanigy hálás vagyok a különböző élethelyzetekert (jó vagy rossz, akár tragikus), melyekkel az eddigi életem során megküzdöttem, mert azok formáltak es tettek azzá, aki vagyok. 

Kicsit “szakmázom” is :

Karácsonykor - mig mások talán családi körben ünnepeltek, ès finom ételeket ettek, addig én azokrol gondoskodtam, akik arra szorulnak. Bizonyára nem én vagyok az ismerőseim között az egyetlen, akik hasonlo módon tették az általuk vállalt/választott feladatot. A kórházakat, az idősotthonokat nem lehet bezárni az ünnepekre... 

Igaz ez az éttermekre és a szállodákra is , ahol vacsorázhatsz vagy pihenhetsz, kikapcsolódhatsz. Oda is kell szolgaltató személyzet.

Én a gondoskodást választottam szolgáltatásul...es bár egyre nehezebb, mégis volt benne örömöm 🙂 🙏

Egy idős urat például Karácsony első Napján sikerult rávennem, hogy a mindennapos pizsama es halokabát helyett öltönyt vegyen magára. 

Nagyot hall szegény, demens is egy kicsit. Valaha színházban dolgozott. Még most is minden szavabol “hallani” lehet a műveltséget. Amikor bevittem a reggelit az ünnep napjan a szobájába, ès kívántam boldog karácsonyt, nem hallotta. A hallokészüléke sem működött. Gyorsan felkaptam a papir szalvetáját a reggelis talcarol, és rairtam “Today is Christmas Day” - mire felcsillant a szeme 🙂 Miután megreggelizett, ismét emlékeztettem a szalvétára irt szöveggel, hogy Karácsony van 🙂 Már vettem is elő az öltönyét, a fehér ingét, a nyakkendőjét a szekrényből, no meg a borotvát és a borotvahabot a mosdokagyló mellől. Mondtam neki, hogy en leszek ma a barber-e es igerem hogy 20 evet fiatalitok rajta. 🙂 

Kétkedve mosolygott, meg biztosan félt is, hogy megvágom, de biztositottam, sokadszor csinálok ilyesmit,  igy hagyta hogy szépen megborotváljam. 

Aztán segitettem neki megmosakodni majd felöltöztettem. No meg az ágyát is professzionalisan megcsinaltam 🙂, majd a munka “papirforma” részeként feltöltöttem a róla készült "day record"-ot az icloud-ba 😀. Teljesen felragyogott a szeme, hogy látta saját magát újra elegáns öltözékben. Egesz nap ugy járt-kelt vidáman - a személyzet legnagyobb meglepődésére. (Csak jelzem, én “külsős ” vagyok) De nekem is óriási örömet jelentett, hogy valakinek örömet okozhatok. 

Van egy idos hölgy is: valaha modell volt. Ma mar csak a gesztusaibol látni a múltat 😞 Egész nap alszik. Őt is sikerült szépen felöltöztetnem, ünnepi ruhába. Pedig nem volt könnyű őt sem rávennem. 

Ezek az idosek ugy elik a mindennapjaikat, félig demensen félig depresszióban,  erősen megromlott egészségi állapotban, hogy tudják, ez a végső otthonuk, és lassan tudatosan vagy sem, feladják a létezésüket. De a végső otthonuk sajnos megsem ez! Az épületet be fogjak zárni,  ugyanis építési hiba miatt veszélyesnek minősítették. Ilyen állapotban várni a Karácsonyt, hogy holnap, holnapután, két hét mulva, két hónap múlva, ha “felszabadul” egy hely, oda lehet, KELL költözni...Nincs más választás...És mégis! Mindenki probalta a leheto legjobbat tenni,  értük.

Fáradtan, kimerülten jöttem haza, miközben olvastam mások facebook karácsonyi megosztásait. 

Ne hidd, nem irigykedem, en választottam! Ha majd nem birom a terhet, leteszem. 

Az én Karácsonyom nem csak ez az egy nap, hanem minden nap az évben. Az, hogy magát az ünnepet sajnos már évek óta nem tudom pont azon a napon ünnepelni, ennek oka a földrajzi távolság. Földrajzi, de nem  érzelmi! Ha szeretünk valakit, akkor minden nap szeretünk. 

Viszont minden egyes találkozás olyan, mint egy Karácsony. Csillogunk, ragyogunk belül 🌟❤️  Szoval készülj “kicsilany”, holnapután január 🙂❤️ Ragyogni fogunk 🙂 

Ma, ezen az utolso Karácsony utáni szabadnapomon rámtört a szabadság vágy 🙂 Úgy döntöttem, hogy kicsit kimozdulok a városból. Levegőre van szükségem. Mindegy hova csak távolabb ettől a szép, de egy idő után unalmassá váló várostól. Szükségem volt új helyre, más környezetre. 🙂 

Egyik legjobb barátnőmmel elindultunk hát az autoval kb. 45 percnyi távolságra lévő Dél-Devon egyik legszebb partszakaszára. Meg akartam neki mutatni a helyet, ahol én már jártam egyik munkám után. A december végi nap elbújt a felhők mögé, de legalabb nem esett. Leparkoltunk az autóval, leértünk a partra, és mint mindig minden tengerparton, itt is sok “gazdi” setáltatatta a kutyáit. A közelben megláttam egy magyar vizslát és mintha a kutyus érezte volna hogy valami “közünk ” lehet egymáshoz, oda szaladt hozzám. Megsimogattam a buksiját, közben közelebb ért a gazdája is. Elkezdtem beszélgetést kezdeményezni vele a magyar vizsláról de mintha valahogy másba merült volna el. Már távolabbról is furcsán néztem, hogy a lépteivel folyamatos sorokat “gereblyéz” a homokba. Elnézést kért hogy nem igazán tud velem beszélgetni de elhagyta a zsebéből a telefonját és valahol itt lehet de nem találja. Rögtön előjött belőlem a segítőkészség, biztattam, itt leszünk még egy pár órát, hiszen csak most érkeztünk, hátha megtaláljuk, csak adjon valami helyet, hova adjuk le. Mire legyintett: lassan feladja, hiszen óriási hosszu ez a partszakasz. Így hát elkoszontunk es indultunk tovább. Közben azért nemcsak a tenger hullámait, hanem a parti homokot is figyeltem. Az évek során gyűjtöttem már néhány kavicsot innen-onnan, az apróbbakat a mozaik munkámhoz ötvözve, a nagyobbakat “csak ugy”, emlékbe. Mondtam is a barátnőmnek: ha egyszer innen hazamegyek, a ruháimat lehet hogy itt hagyom, de a kavicsokat magammal viszem 😀. Eléggé kifinomult érzékkel tudom válogatni a szebbnel szebb kavicsokat, észrevenni a sok között a különlegeset. Nos, hirtelen megláttam valami igazán különlegeset félig a homokba fúrodva: egy Telefont! 🙂 gyorsan felkaptam és nagy örömmel kiáltottam a vizslàs gazdi után : Uram, megtaláltam a telefonját , szaladtam is oda hozza kezemben a telefonnal. Az az idegen ember örömében, ugy megölelt, hogy azt sem tudtam, mi történik hirtelen , egyik kezemben a telefonja, a masikban épp egy csomag felbontott karamellás csokoládé, ami majdnem kiszóródott a homokba. Kiabált a  férfi a tőle jóval messzebb lévő fiának, ès feleségének, akik szintén a telefon után kutattak : - gyertek ide, a hölgy megtalalta a telefont. Tovabbra is ott hálálkodott, mondta : - You are an angel 🙂 . Nos, kétlem, de hogy egy angyal küldött engem ma oda hogy valakivel jot tegyek, abban inkább hiszek. - Gondolom, a “fél ęletét” a telefonján tárolta, mint napjainkban sajnos mindenki mas.  - Én miközben meg a csokoladémbol is megkínáltam az örvendező családot, Boldog Új Évet kívántam nekik. 

Nos, néha a boldogsághoz kis dolgok kellenek: Egyszer még újra öltönybe öltözni...egy szép séta szép helyen, friss levego, megsimogatni egy kutyust, kapni egy ölelést egy ismeretlentől, és  ismeretlen ismerősként mosolyogva Boldog Új Évet kívánni egymásnak 🙂 ❤️.

Kívánok mindenkinek szeretetet, ragyogást, egészséget, apro örömöket, élményekben gazdag, Boldog Szép Új Évet ❤️😇✨

Karászi Edit

2019. december 31.

WHITE HAVEN

Azon késő nyári vasárnap estén, munka végeztével lefelé bandukoltam a bájos kis vidéki angol falucska utcáján. Lehetne akár a Tisza-menti szülőfalum utcája, ahol a gyerekkoromat töltöttem, vagy ahol később éltem majd két évtizedig.  Hasonlít kicsit hangulatában. A közelben még folyó is van.  Az épületek annyiban másak, hogy modernebbek, újabb építésűek, s ebben a faluban nem a tipikus angol vörös téglaházak, hanem fehér színűek, melyekről a nyári lemenő nap fénye ezüstösen csillog vissza távolabbról a zöld dombok között.

Jó volt kicsit nyugodtabbra venni a gyaloglást, és nem rohanni a buszmegállóba, hogy elérjem a legközelebbi járatot hazafelé.  Lassú tempóban is leérek tíz perc alatt, és még úgyis sokáig kell várnom a buszra. Főleg hétvégén, amikor este 8 után csak óránként közlekednek a vidéki buszok, amivel eljutok a legközelebbi vasútállomásra, ahonnan újabb várakozás után hazafelé. Még így is hamarabb hazajutok, mint végig busszal, ami szinte minden bokorban megáll. Mivel tudtam, hogy nem kell sietnem, igyekeztem beszívni a nyáresti friss hűvös levegőt. Néztem az ápolt kis udvarokat, kerteket, házakat.  Alapjában véve ott a házak nem sokban különböznek az átlagos magyar  falusi házainktól, melyek úgy az 1970-es, 80--as években épültek. Annyiban talán mégis, hogy mindegyik csupán egyszintes és általában nincsenek körbe kerítve, inkább csak sövény, vagy különböző díszbokrok szolgálnak kerítésül.  Kapu sincs általában,  ami megvéd a betolakodóktól, a portákra itt úgysem merészkedik  be idegen. Sőt olyan is van, ahol az ott lakók kirakják a bejárathoz, amit árulnak. Van aki baromfit tart ebben a kis faluban, hiszen ez is vidék, itt is van élet, a domboldalakon tehenek, birkák legelnek, néhány háznál csirkéket, kacsákat tartanak. Több helyen láttam már, hogy a házi tojást dobozokban kiteszik a bejárathoz,  mellé egy kis pénzes kasszát,  és aki levesz egy dobozzal, az  árát  belerakja a becsületkasszába.  

Az utcafrontra néző kerteket többnyire zöld fű és hatalmas Azálea bokrok vagy hasonló színes virágok ékesítik. Kevesebb a gyümölcsfa, hiszen az éghajlat is hűvösebb, viszont több az örökzöld növény, a virágok pedig gyönyörűek. Mintha mindig nyár vagy tavasz lenne. Vannak olyan házak, amelyek nem számozva vannak, hanem nevük van a házszámtábla helyett. Például Rose Cottage.  (Utóbbi házikót, házat, villát jelent, mérettől függetlenül)

Egyik portára azonban jobban felfigyeltem. Már korábban is szembetűnt, valahányszor arra jártam,  hogy van rajta  „ nagy kapu” , egyszerű, fehér deszkákból, a ház neve pedig a kapura van vésve. Az udvaron cédrusfa, de beljebb diófa is áll. 

A fehérre festett nagykapu most nyitva állt. Az előtte álló autóba egy  fiatal pár éppen beülni készülődött, két kis gyerekkel.  Akik búcsút intettek a fiataloknak, a szüleik lehettek,  akik a fehér kerítéses házban laknak. Éppen elhaladtam mellettük és még hallottam az utolsó búcsúzkodó szavakat. „See you soon mum, see you dad”, és vidáman integettek. Majd az autó lassacskán elindult, és a kapu elől a szülők is mosolyogva integettek a gyerekeknek, unokáknak.

Ebben a pillanatban eszembe jutottak a régi szép emlékek : valahányszor hazalátogattuk a szüleinkhez, édesanyám megrakott kosárkába pakolta a sok finom hazait: baromfit, süteményt,  tojást, füstölt szalonnát, gyümölcsöt – cseresznyét vagy barackot - mikor milyen időszak volt - , ősszel illatos szőlőt, ami a házunk előtti lugason termett drága szüleim gondos keze munkája nyomán.

Mi is ugyanilyen kedvességgel búcsúztunk a szüleinktől, és mindaddig integettünk, míg az autóval ki nem értünk az utca végére, ahonnan már nem lehetett bennünket látni. Visszagondolva azokra az évekre bizonyára nagyon rossz érzés lehetett a szüleimnek akkor, hogy tőlük 100 km-nyi távolságra éltünk. Akkoriban már az is nagyon nagy távolságnak  számított.  Nagyváros mellé kerültünk. Pedig édesanyám mindig azt szerette volna, ha az egész család együtt marad. De hát a munka, a megélhetés máshová szólított bennünket, és nem tudtuk megtenni, hogy minden hétvégén hazaszaladunk.

Láttam magam előtt a régi képet: édesapám már visszafelé battyogott a megszokott helyére, ahol nyaranta a ház hűvösében ücsörgött egy vesszőből fonott karos székben. Édesanyám viszont addig állt a kapuban integetve míg csak láthatott bennünket.  

Most itt vagyok, sokkal de sokkal messzebb: majd 2000 km-re a szülőfalumtól.  Hirtelen a szívembe hasított a fájdalom, hogy soha többé nem láthatom már…, hiszen évek óta nincs közöttünk. Sem ő, sem az édesapám. Előttem van édesanyám mosolygós arca,  munkától filigrán kis termete, ahogyan  bezárja a zöldre festett kovácsolt vas kaput mögöttünk és integet, amíg lát minket. 

Még egyszer visszanéztem a búcsúzkodó nagyszülőkre, és éppen bezáródni láttam ezt a fehérre festett kaput is.

A kapun ez a felirat állt: „White Haven” – „Fehér kikötő”,  de mintha édesanyám üzent volna abból a fenti fehér kikötőből - „Ne sírj, én ott vagyok veled!”

Karászi Edit

2018. október 31.

Torquay, England

Nézd, ott egy pillangó!

Utolsó este mentünk fel a Bükkbe, mielőtt visszajöttem Angliába. A legkedvesebb barátnőm megígérte, hogy eljön velem naplementét nézni az egyik kedvenc helyére, ahonnan körbe lehet látni az egész völgyet és gyönyörű a kilátás.  A hely neve: Magos-kő.

Gondolatban persze már készülődtem visszafelé, amit sosem szeretek. Mostanában egyre kevesebb holmit viszek haza, és még kevesebbet hozok visszafelé. Nem  cipelek magammal 20 kg-os bőröndöt, nem tömöm tele a bőröndöm sem magyar zöldpaprikával, sem illatos, házi füstölt szalonnával, sem házi pálinkával, még akkor sem, ha ezek mind finomak. Régi szokásomtól eltérően a kedvenc Orsay divatáru boltomban sem vásároltam csini felsőket, nadrágot, vagy ruhát, hogy legyen pár új „trendi cuccom”, mert teljesen fölösleges. Már egyre kevésbé számít a divat, bár mindig van egy-két újabb darab. Nem a ruha számít, hanem én, ha ugyan számítok.  Nem, már nem hiszek abban, hogy elég egy bók, ha Miskolc főutcáján végigsétálok „csiniben”. Egyre kevésbé halmozok dolgokat. Semmit sem fogok magammal vinni „odaátra”. Azonban minél kevesebb kézzel fogható dolgot hozok magammal, annál több élményt, és emléket. Az emlékeimmel csak egy baj van, mindig visszahúznak oda, ahol megéltem azokat. Valahányszor hazamegyek szabadságra, újra-és újra átélem a múltamat. Aztán visszajövök a mostani valóságomba. De miközben a jelent élvezem, már a holnapon „agyalok”. Vajon, ha előre tudnám, hogy mi lesz megírva, vajon jó döntést hoztam-e évekkel ezelőtt?

Késtem a megbeszélt időponthoz képest. Ugyan nyári kánikula volt, de hirtelen jött egy órányi felhőszakadás, ami már eleve csúszást okozott egy előző megbeszélt programomban is, így sűrű bocsánatkérések után vettem föl barátnőmet a lakása előtt. Az eső addigra elállt, a nap is kisütött, és ugyanolyan hőség lett, mint előtte volt.  Nevetve fittyet hánytunk az eső okozta csúszós útra, és esetleges sárra a Bükkben, hiszen túrabakancsot húztunk, dzseki is van, a többi meg nem számít. Nevettünk, beszélgettünk útközben.

Öreg, édesapámtól örökölt kis autócskámmal kaptattunk fölfelé Bánkút irányába, ahol igencsak kerülgetni kellett a télen felfagyott, és azóta is elhanyagolt gödröket. Kis sebességbe kapcsoltam, de így is szokatlanul furcsa zajt hallottam a motortérből, addigra már odakint is ismét meleg lett. A ventillátor folyamatosan fújta befelé a meleg levegőt, az ablakokat teljesen lehúztam, míg végül pár perc múlva megtaláltuk a Magos-kőhöz vezető lejárót. Az autóval megálltam az út szélén, felnyitottam a motorháztetőt, ahonnan iszonyatosan forró levegő áramlott. Ennyire még nem volt fölmelegedve az autócskám motorja. Azt hiszem a legutolsó pillanatban álltunk meg, mielőtt felforrt volna a hűtővíz, mert akkor kalandosabbra sikerült volna a visszautazás előtti utolsó este.

Eszembe jutott, hogy a hátsó csomagtartóban mindig van nálam minden, amire hirtelen szüksége lehet egy női autótulajdonosnak.  Fel is nyitottam, és csináltam egy gyors leltárt: ablakmosó folyadék (csak nehogy ezt öntsük majd oda, ahová mást kell), motorolaj, szerszámok, indítókábel, hűtőfolyadék – no ez utóbbira inkább nagy szükség lesz később!

Magunk mögött hagytuk hát az autót, reménykedve, hogy a hűvös erdőben a motor is lehűl, mire visszajövünk, és elindultunk a gyalogösvényen a befelé az erdőbe. Mindketten egymásra néztünk, és jót nevettünk, miután megállapítottuk, hogy telefonjaink nemsokára lemerülnek. Sebaj, naplementét nézni jöttünk!

Ahogy haladtunk az erdei túraúton  Magos-kő felé, boldogan tapasztaltam, hogy ugyanaz az öreg, kidőlt fa még mindig ott keresztezi az utat, ami már akkor is ott hevert , amikor évekkel az előtt legutoljára arra jártam.  Felugrottam rá, mint egy pajkos gyerek, majd a le a másik oldalára, élveztem az eső utáni friss erdei illatot, és egyre gyorsabban lépkedtem, hogy végre élvezhessem a pompás panorámát. Pár perc múlva oda is értünk.

Elképesztően gyönyörű volt a látvány. Nem piroslott az égbolt a túloldali lemenő naptól, annál inkább párolgott az egész völgy a délutáni heves zápor után, mi pedig ott álltunk a ködpára fölött, de messze lent, a túloldali kőbányánál ragyogóan sütött a nap, ugyanúgy, mint odafönt, ahol álltunk.

Csak néztem, néztem azt a csodát, az erdőt, a völgyet, az egész elém táruló panorámát. Azt kívántam, bárcsak örökké ott maradnék, bárcsak megállíthatnám az időt. Barátnőm mindeközben leterített a kövekre egy kockás plédet, hogy ráülhessünk bámulni a naplementét, majd otthonosan körbesétálgatta az általa jól ismert terepet. Én is elindultam távolabb,  az igencsak lejtős, sziklás, vadvirágokkal borított hegyoldal felé, hogy minden irányból beláthassam a panorámát.

Míg a messzibe révedtem, ezer más gondolat jutott eszembe: Hirtelen ismét aggódni kezdtem az autó miatt.

-          Nézd, ott egy pillangó! – mutatott odébb barátnőm. – Néhány méterre tőlünk az egyik vadvirágon egy csodaszép pillangó pihent.  

Fotós szenvedélyemnek eleget téve gyorsan elővettem mobiltelefonomat, és lassan, minél kevesebb nesszel közeledtem, hogy megörökítsem a pillanatot, ahelyett, hogy amíg fókuszáltam a pillangóra, inkább tovább csodáltam volna. A fotó ugyan sikerült, de a pillangó végül tovaszállt.  

Visszamentünk a kövekhez, leültünk a pokrócra és beszélgetni kezdtünk. Annyi sok mindenről szerettem volna beszélgetni: az álmaimból, barátokról, szerelemről, lelki társi kapcsolatról, a munkáról, az életről, a terveimről,…. egyáltalán bármiről, amihez akkor úgy éreztem kevés most az idő. Miközben a múlton töprengtem, ami már nem is létezik igazán, magamban örömmel állapítottam meg, hogy barátnőm mennyire kiegyensúlyozott. Olykor egy-egy megállapításával helyre is zökkentett a való világomba: - Miért őrlődöm azon, ami már rég elmúlt, miért nem tudok az álmaimnak élni, nem pedig egy álomvilágban? Talán nem is vagyok jó helyen.  Miért nem tudok igazán örülni egy adott pillanatnak? „Például annak a pillangónak ott a vadvirágon vagy a gyönyörű felhőpárának ott a Bükk fölött?” – gondoltam magamban?

Mert már arra gondolok, hogy holnap utazom vissza, hogy lejárt az időm. Lehet, hogy vár még valaki? …vagy csak a csöndes, de napfényes, barátságos lakásom, ahol nem vár rám senki, csak a bőröndöm? Hiszen másnap úgyis becsukom magam mögött az ajtót és visszajövök ide, a második „otthonomba”.

Lassan besötétedett, visszaindultunk az erdei ösvényen. Az autócskám közben lehűlt, beleöntöttem a hűtőfolyadékot, csöndesen gurult lefelé.

Miközben írom ezeket a sorokat, itt ülök az augusztusi nyár végi enyhe naplementében a parton, és a tengert bámulom. A horizonton a távolban ott úszik egy vitorlás, ami éppen olyan apró, mint egy pillangó. A tengert bámulom, és mégis a pillangóra és arra az utolsó estére gondolok.

Hálás szívvel emlékezem, köszönöm!

Torquay, 2017. augusztus

 

Panoráma Magos-kőről (saját fotó)

Ki is a Mikulás?

 

Bizonyára mindenkinek megvan a maga Mikulás-sztorija, amit gyerekként vagy szülőként, vagy akár már mindkettőként átélt.
A gyerekeim között hat év van. A "nagyobbik" a bátyus. A "kisebbik" a zöldszemű, tündérlány.

Amikor a fiam kisiskolás volt, és már gyönyörű szépen tudott írni, egy kis faluban laktunk, nagyváros közelében. Mindenki ismert szinte mindenkit. Volt egy aranyos postás néni. Tudjátok, ott bent az ablaknál, a hivatalban, aki átveszi a leveleket...meg a csomagokat, na meg a pénzt is. Meg van úgy, hogy ő fizet. Főleg az időseknek. 

A kisfiam tényleg azt hitte, hogy a Mikulás csak a Lappföldön él, és lehet neki bátran írni levelet, mert meg is fogja kapni. Az igaz, hogy Joulupukkinak lehet küldeni oda a távolba kívánságlistát, de volt egy nagyon gyors, kézenfekvő megoldás, amit anya talált ki. Biztattam is a fiacskámat bátran: írjon bele minden kívánságát a levélkébe. Főleg ha odaadjuk a postás néninek, tuti meg fogja kapni a Mikulás. Az én kisfiam megírta a levélkét, betette a borítékba, leragasztotta, majd elmentünk a postahivatalba, és  beadtuk az ablakon, egyenesen a postás Erzsike néni kezébe. Még jó, hogy a fiam ki nem találta, dobjuk be a postaládába, mert akkor jön a levélgyűjtős postaautó, és elviszi úgy, mint a szél!

Így viszont a postás néni garancia volt arra, hogy a Mikulás meg is kapja a levelet.  Másnap - amíg a fiam iskolában volt - rohantam vissza a postára, és elkértem a „nénitől” a levelet, aki mosolyogva visszaadta. Na, ezzel a részével már végeztem. Ez után léptem a képbe a Mikulás helyett én, mentem vásárolni. Mindig valamilyen kisautó kellett,a fiam  imádta gyűjteni a Forma 1-es autókat, matchboxokat, de bármennyire is bővült a „Forma1-es istálló”, az autók a polcon mindig szépen felsorakoztatva várakoztak a rajtra.

Hogy hogyan is jött rá a fiam a turpisságra, már magam sem emlékszem, talán mikor már elég nagy volt, elárultuk neki, tulajdonképpen ez az apa és anya akciója.  Szegényke kicsit csalódott volt, de túlélte .

(Emlékszem nekem is eléggé nagy csalódás volt, amikor megtudtam, hogy Mikulás nincs is, mert a csizmámba a csomagot - meg a virgácsot - édesanyám pakolta. A „karácsonyfát meg a Jézuska hozza történetre” is fény derült, amikor egyszer csak megkért anyukánk, hogy segítsünk feldíszíteni a fát.) 

A lányom esete kicsit érdekesebb volt. Zöldszeműm kis "nyüzsgő-mozgó" lányka volt már kicsi korában is.Mindig készített valami  kedves kis ajándékot a Mikulásnak, ahogy az oviban is tanulták. Rajzolt valamit, vagy kis télapót készített tejfölös dobozból meg piros krepp papírból, a szakállát meg vattából. Tiszta „izgi” volt egész este, mikor jön már végre a Miku és kipakolta a neki szánt ajándékot a folyosóra. A kicsi csizmácskáját mindig szépen megmosta, és fényesre törölgette.    

De ha már kipakolta az ajándékot, azt „valakinek” onnan el is kellett ám tüntetni, úgy, hogy közben becsempészni a lányom tiszta csizmácskájába is azt, amit meg a Mikulás hozott.  Még jó, hogy volt a háznak vagy három bejárata. Egy a hátsó teraszról, amit télikertnek használtunk, egy a főbejárat, egy pedig a garázs felőli. 

Mennyit vesződtem az ajándékok dugdosásával a folyosón, hogy a papírcsörgést meg ne hallja a lányom, miközben apával mesét néztek a közeli nappaliban. Ha kimentem, mindig jött utánam, hogy hol vagyok, mit csinálok. Közben ki-kinézett a folyosóra, hogy járt-e már a Mikulás - mert hogy ő hangokat hallott.  „Ne légy már türelmetlen te gyerek” - hümmögtem magamban, - „ülj meg szépen odabent” – gondoltam olyankor. Az apja persze igyekezett lefoglalni valamivel a TV előtt. 

Nosza, villámgyorsan összekapkodtam az eldugdosott, előre becsomagolt  cuccokat - "My little pony” -t vagy sütibabát – utóbbinak fincsi vaníliás illatú volt a szoknyácskája, és bele lehetett fordítani a szoknyába a babát, amitől úgy nézett ki, mint egy kuglóf -, majd a hátsó bejáraton kiszöktem a lakásból. Bejöttem elől a folyosóra, gyorsan kicseréltem az ajándékokat, az ajtót gyorsan halkan bezártam, hangosan kopogtattam háromszor, majd rohantam előre a garázs felé, ahonnan végül is a "mosdóban" kötöttem ki . (Ja a Mikulás ajándékát meg a garázsban rejtettem el egy polcon) 

-"Anya-anya hol vagy? - kiabált a lányom - képzeld, hallottam, hogy kopogott, meg itt ment el, még láttam a csizmáját is a sarkon. -  Én meg jöttem elő gyanútlanul.  -Tényleeeg? - Nini, valóban! – Csodálkoztam el az ajándékok láttán. Volt ám nagy öröm ez utánJ . A fiamat - aki akkoriban már mindent tudott, amit tudni lehetett a Mikulásról - persze megkértük, hogy tartsa meg a titkot,  nehogy elárulja a kistesójának, hogy mi történik.

Így ment ez évről évre. Mígnem egyszer csak jött a Mikulás helyett a lebukás! A garázsban elrejtett Mikulás-ajándékot ugyanis legutóbb ott felejtettem tavaszig, ahová rejtettem, …és megtaláltuk, amikor közösen szedtük elő a kisbiciklit…..:) 
 

A lányomban akkor foszlottak szerte a Mikulásról szőtt álmai....

K.E.

Miskolc, 2009. December 5.